Életünk, 2007 (45. évfolyam, 1-12. szám)
2007 / 1. szám - Géczi János: Amíg lehet
arrébb viszi kidekorált, éppen ezért tudhatóan ócska autóját, mint az a kis kocsiját esténként a napi esőtől szárazra letörlő öregúr, aki kerékpárral jár munkába, s minden reggel látható, ahogyan kilépve az utcára magára húzza sárga műanyag tunikáját, bokáját fényvisszaverő' sávval övezi, s derékövére macskaszemeket aggat, hogy a forgalomban messziről látható legyen. Holnap ez az erkély, ismeretlen tulajdonosával és nevezetlenségben maradó virágával egyetemben, az utcazajból kiálló szirtié válik. Sötétedés után nekivágok az utcáknak. Másfél óra alatt Etterbeeckből Brüsszelbe, onnan St Jostba, majd át Schaerbeekbe jutok és vissza. A főváros városkák konglomerátuma, s a saját önkormányzat az utcákon, a házakon, a tereken is meglátszik. Etterbeekre a fűfélék és a fehér rózsák, Brüsszelre a krizantémok és rózsaszín parkrózsák, Schaerbeekre az embermagas, rózsaszín rózsabokrok és a hatalmas örökzöldek a jellemzők. A Jubelparkban, ami ugyanolyan monstrum épületek teret övező együttese, mint a budapesti Felszabadulás (s nincs is már ilyen nevű tér Budapesten, átnevezték, de nem tudom, mire - talán a Szabadság tér az, a tévészékházzal? De inkább más az.) tér, katonai eskütétel van: fehér kakastollas sapkájú egyenruhások szabályosan rendezett tömege, piros csík a pantallón és kabátujjon, mintha mindenkin áthatolt volna egy-egy, az égből alázuhanó vérveres, hegyes végű bot, villogó kardok, reflektorok, tévéközvetítés, ünnepi beszéd. Egyedül a hadtörténeti épületszárny impozáns: az irdatlan kupola alatt szétterült pávafarok a kazettás üvegfal, hogy belülről sötét ezüstösen csillog a felszíne a sötétben. S vele átellenben a mecset különben fehér épülete, most zöld fénnyel megvilágítottam Amúgy ezt az üveg-pávafarkot szinte megszólalásig utánozza — csak éppen elviselhetetlen monstrummá növelve - az Európa Parlament főcsarnokának homlokzata. Nyolcra érek vissza, az utca kihalt. Egy-két siető fiatal, kerékpárját toló hazatérő s kivilágított, de üres szobák, ahová akár be is nézhetek, ha úgy adja a kedvem. De már nem nézek be, megszoktam, hogy bepillanthatok bárki család életébe, de nem vonzanak ezek a titkok. Egy üveg francia rosét bontok föl, kitart holnap estére is. A Pare du Cinquantenaire - a Jubelpark - 1880-ban készült park- és épületegyütteséből még hallatszik a moraj. Sok százan nézik a katonai avatást, ámbár hogy bármit is látnak, kétséges: nyilván okkal, de a hatalmas reflektorok a nézőket inkább megvilágítják, mint az ünnepeiteket. Az épületek - a Musée de l’Armée, az Autóvilág szárnyai s a két, a londoni viktoriánus múzeumokra emlékeztető kiállítási csarnok - ugyanakkor árnyékban maradnak. Egyedül az 1905-ben készített, a párizsi Diadalív mintáját követő, központban álló, három árkádjában csattogó lobogóval hivalkodó Diadalív az, ahol fényár ömlik szét. A park amolyan mindenes terület. Szokásos sétatér, de láttam itt ló- szobor-kiállítást, postagalamb-röptetést, vurstlis-virslis majálist s most állami ünnepséget. A franciakért része vonz, mélyén az arab stílusban épített nagymecsettel, az elkerített iskolaudvarra, merthogy a mecset egyik része egyben iskola is. Az épület körül lefátyolozott nők tologatják a babakocsikat; felemásan, mert félig valamely arab módra, félig európaian öltözött férfiak trécselnek magas hangon, s köztük tréningruhás bürokraták futkároznak, 30
