Életünk, 2007 (45. évfolyam, 1-12. szám)
2007 / 2-3. szám - Szántó F. István: Elrejtőzés és megnyilatkozás. Megnyilatkozás és elrejtőzés
sokat, a tevékenységüknek nagyobb részét nem is a termék előállítására, hanem annak eladására fordító s legtöbbször még társadalmi elfogadottságot is élvező „megélhetési művészeket”, de még csak nem is arról van szó, hogy, ha pontos az imént felvázolt látlelet aktuális viszonyainkról, mennyire fontosnak kell(ene) tartanunk az ezekre a viszonyokra való (rá)kérdezést, hogy mennyire hálásnak kell(ene) lennünk minden olyan törekvésnek, műnek, szónak és gesztusnak, amelyek az ilyen, nem kis eufémizmussal élve is: kisszerű és zavaros irodalmi-közéleti viszonyok közepette mégiscsak valamiféle jól körülhatárolható állandóságot képviselnek, amelyekre, kritikai szellemük, tágasságuk vagy épp hitelességük okán, érdemes (lenne) odafigyelnünk, hanem hogy rámutassunk: a Kemény Katalin-féle életműnek ez az egyszerre metafizikai és ontológiai meghatározottsága önmagában is magyarázat lehet az írás kényszerére, miközben feleslegessé, sőt értelmetlenné teszi a „minek-írni-ha-senki-sem- kíváncsi-ránk” alkotói dilemmájának felvetését. Nem tisztünk (mellesleg nem is tudnánk) eldönteni, hogy ezeknek az alapvetően monologikiis természetű, azaz vallomásos-vallomásszerű (életművek létrejöttének törvényszerű előfeltétele-e a magány, és hogy törvényszerű-e a (kívülről nézve legalábbis) szinte kivétel nélkül mindig nyomorúságos sorsuk — a meg nem értettség, a tétova és báva, a tanácstalan és kelletlen értetlenség, sokszor az elképedt furcsálkodás és hogy vajon mindez elitizmusuk következménye-e, vagy éppen az esendők, a sikertelenek léte iránti szolidaritásuké. A velük szembeni kelletlenség a művek elvontságából fakad-e vagy éppen mély líraiságából? Az absztrakcióra és az elméletre való hajlamukból vagy éppen szavaik páratlan plaszticitásából? A művészetfilozófiai kérdések iránti nyitottságukból vagy éppen érzékiségükből, az érzékekkel felfogható világ iránti vonzódásukból? A már-már erotikusnak ható panteizmusukból vagy éppen az „áldozat” igézetében élő, jól kitapintható aszkétizmusukból? Hisz’ mindezeket az első pillantásra egymást kizárni látszó ellentéteket minden további nélkül képesek magukba fogadni és műveikbe integrálni. Eme ritka, Kemény Katalint is jellemző konstelláció bizonyára nem kevesek szemében mássá, vagy mondjuk ki: bizarrá, megközelíthetetlenné vagy (a vér- mérséklet függvényében:) kifejezetten idegenné, sőt elutasítandóvá tették, amit s ahogyan írt... (Ugyanakkor megkockáztathatjuk, hogy a Kemény Katalin-életmű ilyetén alakulásának szükséges előfeltétele lehetett ez az egyszerre a külvilág és a belső nehézkedési erők ellen ható, folyamatos küzdelem, az a pondus, a súly, ami alatt tudvalevőleg nő a pálma...) Igen, zseninek kell lenni ahhoz, hogy e végleteket valaki képes legyen egyben tartani, művé sűríteni. De Kemény Katalinhoz híven mondjuk inkább úgy: „géniusznak”, mert hisz a géniusz (értsd: az eredeti, a genuin) az, aki az eredethez, a genezishez vissza tud térni, a meg nem romlott nemhez, a genushoz, szemben állva nem az ún. tehetségtelennel, nem is az Ady megnevezte tökmag- jankókkal, hanem a de-generált, a hitvány, a nem-telen, az ősforrástól a legmesszebb kerülő emberrel. Nem, Kemény Katalinban nem volt semmi pro- motable, semmi extravagáns, semmi különleges. Természetes volt, a géniusztól érintett, a géniuszban gazdag lény, aki/ami bennünk is fel tudja ébreszteni a géniuszt, a szellem valóságát, s eszünkbe se jutna bármilyen megnyilatkozását, 235
