Életünk, 2007 (45. évfolyam, 1-12. szám)
2007 / 2-3. szám - Szántó F. István: Elrejtőzés és megnyilatkozás. Megnyilatkozás és elrejtőzés
SZÁNTÓ F. ISTVÁN Elrejtőzés és megnyilatkozás. Megnyilatkozás és elrejtőzés* Egy több mint harminc évig az asztalfiókban lapuló mű, A hely ismerője friss megjelenése ürügyén idézzük meg egy korszerűtlen szerző, Kemény Katalin emlékét. Ez a megemlékezés nagyon is indokoltnak tűnik, hisz az irodalom és a művészet egyetemes megtagadásának, visszautasításának, a depoiézisz (fordítsuk úgy, hogy az ellaposodás, az eldurvulás, az elkorcsosulás, egyszóval az elsi- vatagosodás) normáihoz, az esetleges megrendelő degenerált ízléséhez való egyetemes alkalmazkodás korában, amikor az uralkodó életérzés, a kor szava azt sugallja, hogy anything goes, amikor ugyan látszólag minden eladó, de csak a promotable, forgalmazható az eladható, amikor nemcsak a szájhőskorszak gyermekei, a szájhősök és szájhősnők, a magamutogató médiagigerlik, a megaguyok és a gigagirlök, de még az amúgy ártatlan és jóravaló mesteremberek is hajlamosak megszédülni és megszédíteni, bizony üdítő lehet a felfedezés, hogy hiába a trendy, hiába a kor szava, továbbra is élnek közöttünk olyan mondatok, melyeket amiatt lehet és érdemes komolyan vennünk, mert nem hulltak a semmibe, s amelyek épp azért nem porladtak semmivé, mert valaki komolyan vette őket... De miért baj az, kérdezhetnénk vissza, ha a (már különben nem is annyira) „New”speak szellemében, a szavak jelentésmódosulásának (esetenként: jelentéstorzulásának) folyamatát testközelből, kortársként is végigasszisztálva, benne élve korunk (hol rafináltan leplezett, hol parlagiasan szókimondó és célirányos) pragmatizmusában, immár nem „nagy”, vagy pláne: „megkerülhetet- len”(!) íróval lesz - ha lesz - dolgunk, hanem csupán „promotable-lel” és egynéhány „highly promotable-lel”? Tényleg olyan nagy baj-e, ha a „csak” nagy és megkerülhetetlen, ám nem vagy legfeljebb korlátozottan piacosítható és eladható írók életművét szép lassan maga alá temeti majd az idő, kimondott vagy ki nem mondott eszményeikkel együtt? Mert hiszen nem felszabadító érzés-e, kérdezhetjük Krasznahorkai László fájdalommal és iróniával vegyes szavaival, ha mindenhol azt látjuk, és mindenben azt tapasztaljuk, hogy „a közvetlen, okozatszerű folyamatok kimondhatatlan bősége és átgondolhatat- lan szerkezete nem igényel okot a működésre, csak működik”? Nem inkább az öröm forrása-e, hogy ez a kérlelhetetlen „bizonyosság” erőt adhat annak kijelentésére, hogy mi, újféle emberek Európában, már soha többé nem fordulunk vissza, és már soha többé nem lesznek újra sem megkerülhetetlen íróink, sem pedig eszményeink vagy isteneink? Ezekre a húsbavágóan aktuális kérdésekre válaszoljon helyettünk egy korszerűtlen, ám nagyon is időszerű ember, akit időszerűvé nem az tesz, hogy, * A 2006. szeptember 14-én a Művészeti Akadémián elhangzott szöveg bővített és szerkesztett változata. 233
