Életünk, 2007 (45. évfolyam, 1-12. szám)

2007 / 1. szám - Géczi János: Amíg lehet

Kuhn óta már a tudományelméletben sem „divatos”: ma már lényegében elfogadott álláspont, hogy a tudományos megismerésben is először van egy értelemkonstrukció, a kutató hipotézise, és a tudományos kutatás során ezt a hipotézist szembesíti - második lépésként - a tapasztalattal. A fejtegetésben, az előző bekezdésben, önmagával is ellentmondásba kerültem: az ember vagy empirikus, vagy konstruálja a valóságot, a kettő egyszerre nem megy.

Tavaly az Euralia kiállítás-sorozat részeként megrendezett, az orosz avantgárdot bemutató brüsszeli tárlaton jóleső érzéssel barangoltan. Nem azért, mert a kiállított művek java részét ismertem, hanem mert azok, amelyeket valaha is láttam és emlékeztem rájuk, elegendőnek bizonyultak ahhoz, hogy a többit - a javát - megértsem, és olyannak érzékeljem, amilyenek. Nem kellett segítséghez folyamodnom, hogy a szobrokat szobroknak, a bábokat és díszleteket báboknak és díszleteknek, a fdmeket pedig filmeknek tekintsem, azaz segédlátványokra, miként mankóra a lábát vesztett, nem szorultam. Malevics fekete négyszögét, a múzeumi felvigyázók dühödt pillantásaitól kísérve, mobiltelefonommal lefényképeztem; azóta ez az egyetlen, mindenhová magammal cipelt képalkotás. Van ugyan egy másik is, de az nem művészi munka: Rotterdami Erasmus egyik kézirata cenzúrázott oldallapjának felvétele; a brüsszeli emlékház emeleti kiállítótermében figyeltem fel rá. Szintén, mint arábiai szellem az üvegzöld palackba, a mobilomba zárva.

Malevics négyszöge a valóság és a valóságról alkotott tudás viszonyának tematizálója. Az én rózsám mellé is leteszi a maga igazságát - fogalmazzak pontosan: kérdéseit - a fenomenológia, az egzisztencialista filozófia, az amerikai pragmatisták, a hermeneutika, s elveszi a sajátját, mondjuk, Immanuel Kant (most értem csak, miért csipkedte oly szikrázó okossággal Bulgakov még az emlékét is a Mester és Margaritában), a biologicizmus vagy éppen a tudomány.

Brüsszel, a város, nyitott. Az európait és a lokálist egyaránt támogatja - még parkjaiban is ezt tapasztalni. Reprezentációs térségeit a nemzeti jellegre utalások nélkül, úgy vélem, annak kizárásával építette fel (hm. szalonképes-e 2006- ban a nemzetkarakterológiai kérdésfelvetés?), decens és elegáns valamennyi. A magánterek pedig oly kicsinyek, hogy a közép-európai sokat akarás sem tudna ott egyetlen cserépnyi, gyökérzetnyi szabad helyet találni - kivéve persze a belgák. A járdákban, egészen a házak tövében, két-háromtenyérnyi foltok, amelyeket nem borít kő: így vagy úgy elkerítve, cseréppel, fémkarimával, műanyag cilinderrel védve humuszgazdag földecske, benne egy-egy, többnyire évelő növény: iszalag, szőlő, borostyán, s mindegyik ősöreg. S mellette nem több, mint egy tő, folyton virágzó egynyári: csengettyűs fukszia, kis virágú petúnia, muskátli, begónia, kinek mi tetszik. Mintha reneszánsz fla- mand festményben járnék, néhol a fal mellett fölnövesztett termetes, formás örökzöld: magyal, madárbirs, ciprus vagy lombhullató, lilaakác, futórózsa, vadszőlő. A formás bokrok mindegyike hosszában ketté van szelve, s a megmaradó felével mind-mind a saját, kiválasztott háza falához tapad. Térkímélő eljárás, kétségtelen, s ha a gazda kinéz az ablakán, akár a saját lomb saját árnyékában hiheti magát.

Marek Grechuta meghalt. Épphogy elmúlt hatvan éves. Nézzük az inter25