Életünk, 2007 (45. évfolyam, 1-12. szám)

2007 / 2-3. szám - Földényi F. László: A létezés paradox logikája

Ezek az antológiák szellemiségükben éppúgy emlékeztetett a svájci Eranos Évkönyvekre, mint késó'bb Ernst Jünger Antaios című vállalkozására. Maga a Sziget-kör emlékeztetett a George-körre is; de egy korábbi magyar vállalkozásra is, az első világháború előtt létrejött úgynevezett Vasárnapi körre Budapesten, amelynek tagjai között volt Lukács György, Balázs Béla, Kari Mannheim, Arnold Hauser vagy Charles Tolnay - s legtöbbjük végül külföldön telepedett le. A Sziget-kör is elszigetelt vállalkozás maradt, és nem tudott hagyományt teremteni. A magyar társadalom két háború közötti fél- feudalisztikus berendezkedése éppúgy megakadályozta a szellem egészséges fejlődését, mint a II. világháborút követő idegen megszállás. A huszadik századi magyar szellem története akár az akadályok történeteként is jellemezhető: az egymást követő ellentétes politikai kurzusok megegyeztek abban, hogy megakadályozzák azt, hogy Magyarország a híd szerepét tölthesse be Kelet és Nyugat között. Árulkodó, hogy még az eredetileg világszínvonalú magyar pszichoanalízis fejlődése is a Horthy-korszakban tört meg, hogy azután a végső csapást a kommunisták mérjék rá. Mint ahogyan az sem véletlen, hogy Bartók Béla, aki az ősi magyar kultúrát a legkorszerűbb formanyelvvel ötvözte, kénytelen volt elhagyni az országot, hogy az Egyesült Államokban haljon meg.

A „Sziget-kör” Hamvas életében jelképes vállalkozás maradt: egész életében egy szigeten érezte magát. Nemcsak politikailag; meggyőződése volt, hogy a szellem maga is szigetté vált az európai kultúrában, s a legfontosabb feladat a szellemnek az ébrentartása. Hamvas a szellemnek gyökeresen új értelmezését kínálta. Uj, legalábbis az Európában uralkodó, a német idealizmus által beteljesített szellem-felfogáshoz képest - de korántsem új, ha a szellem ősi, biblikus, gnosztikus vagy eszkatologikus értelmezésére gondolunk. Hamvas felfogásának újszerűsége az ősi hagyományhoz való visszatérésben mutatkozik meg. Előre tekintett, a Történelmen túlra (a megváltást kereste a romlott jelenből), de pillantása a Történelem előttire is szegeződött. Persze nem ő az egyetlen, aki a XX. század egyre technicizáltabb, mindent uniformizáló és homogenizáló látásmódja ellen küzdve ezt az egyszerre táguló és szűkülő perspektívát alkalmazza. Hasonló, ezzel rokon beállítottság jellemezte Walter Benjámint, Ferdinand Ebnert, Rosenzweiget, Búbért, Bergyajevet. S éppen a szellem iránti érzékenységével magyarázható, hogy az irodalomtörténészek vagy pszichológusok zárt, azaz kirekesztő rendszereivel ellentétben Hamvas gondolatai befogadóak, s mintegy invitálják az olvasót. A szellemi tapasztalat Hamvas számára nem birtoklás, hanem részesedés - fölemelkedés (vagy ha úgy tetszik: alámerülés) ahhoz a közös alaphoz, amely minden létezést biztosít, anélkül, hogy ő maga a létezők bármelyikére szűkíthető lenne. A szellemet alapvetően metafizikusnak tartotta, s arról adott hírt, amit Parmenidész VAN- nak nevezett, és ami - lévén mindennek az alapja - bekeríthetetlen s megalapozhatatlan. (Ungrund, idézi Böhme kifejezését Hamvas több helyen is.)

Már a Sziget-körön belül, Heidegger és Jaspers vagy az orosz emigráció (Sesztov és Bergyajev) kortársaként (és avatott ismerőjeként) Hamvas is arra keresett választ, hogy léteznek-e olyan szellemi gyökerek és források, amelyek mára ugyan láthatatlanná és érzékelhetetlenné váltak, de amelyek a mélyben még élnek, és még nem apadtak el. Hogyan támasztható fel ismét a szellem?

221