Életünk, 2007 (45. évfolyam, 1-12. szám)
2007 / 2-3. szám - Alexa Károly: Hamvas Béla szakácskönyve (I. rész)
lati általánosítás szférájába képes futni. Hangsúlyozva, hogy ezt az „átmenetet” az esetek többségében se a költői intuíció látomásos mágiája, se a gondolkodói elvonatkoztatás erőszakossága nem jellemzi. Hanem valamiféle természetesség, a normális ember ösztönös ráérzése - azaz, persze annak a látszata. Az esszéknek vélhető munkák mellett itt gondolnunk kell a regények teoretikusabb szakaszaira és a teoretikus művek exempláris elemeire is. (Persze, hogy mit milyen műfajúnak tekintünk, az is éppen a Hamvas-olvasás újabb szakaszának a leckéje. Jómagam pl. A babérligetkönyvzt (1932-45), de A magyar Hiiperiont (1936) feltétlenül hajlamos vagyok kora legjelentékenyebb magyar regényei közé sorolni.) EGY NYELVEN? BESZÉLNI! Mindebből az következik, hogy Hamvas Béla munkáit olvasva egyszerre kell működtetnünk irodalmi (grammatikai) és filozófiai elemző szenzorainkat. (Sőt gyakran még mintha „zsigereink” jelzéseire is fel kellene figyelnünk...) Mi végre ez a befogadói „technika”? Azért, hogy otthonosan érezhessük magunkat ebben az oly kedvesen csábító szövegvilágban. Es mi mástól is érezhetnénk magunkat otthonosan egy másik emberrel közös kommunikációs térben, mint attól, hogy annak tapasztalatai hasonlóak a miénkhez, hogy felismerjük: „egy nyelvet beszélünk”. Hamvas Béláról minden emlékező ismerőse azt meséli, hogy nagyon „egyszerű”, „köznapi” ember volt (annak látszott), aki a tőle legeltérőbb szociális státusú vagy műveltségű embertársához is „megtalálta a hangot”. És ez nemcsak önfegyelem vagy alakoskodás kérdése, civilizált, tehát polgári viselkedni tudás lehetett, nyilván az is, de az biztos: folyamatosan tudatában volt annak - nehéz is lett volna nem tudatában lennie... -, hogy mindennapi tapasztalatai egybeesnek a társadalom nagy részének köznapi élményeivel. Megdöbbentő, ha belegondolunk, hogy ennek a kivételesen nagy és szuverén műnek a létrehozója, mennyire közösségi ember volt, aki azonban szinte soha nem élhetett elzárkózó tudósi-művészi életformát. A kor és életkörülményei sok-sok éven át kényszerítették arra, hogy alkalmi közösségek tagjaként élje mindennapjait, hogy az intim szféra legelemibb dolgairól is lemondjon - katonáskodott (mindkét világháborúban), munkásszállásokon lakott (tizenhárom esztendeig), könyvtári munkahelyén sok ember között teltek napjai, ezekből kikerülve, szentendrei és zuglói éveiben emberek sorát engedte magához, intenzíven levelezett, presszókba járt beszélgetni, boltokban vásárolt, piacra vitte kertje termését, kiállításokon jelent meg, barátok és tanítványok jártak hozzá. Vallomásosnak gyanítható írásaiból persze kiderül, hogy miként is élte meg alkotóként az életnek efféle mindennapjait. Két idézet a Szareptdból (1951-55). Az első lényegében egész életére vonatkoztatható: „Tehetségem gyakorlására lehetőség nem nyílt.” A másodikat 1951 tavaszáról írja, a „szentendrei almáskert irodalmi egzisztenciájának” tarthatatlanná válásakor: „A magányos életrend kiváltsága megszűnt, és külsőségekben ahhoz a kényszermunkatáborhoz kellett asszimilálódnom, amelyben a túlnyomó többség élt.” Látjuk: „magányos” életrendről beszél, nem „művésziről” vagy „tudósiről”. A mindennapok vállalt és kényszerű kollektivitása és a gondolkodói-írói tevékenységhez nélkülözhetetlen egyedüllét olyan ellentmondása Hamvas Béla életének, amely bár sok keserűséggel lehetett terhes, az író számára bizonyos haszonnal is járhatott. Csillapíthatta az alkotó természetes gőgjét, enyhíthette a meg nem ér186
