Életünk, 2007 (45. évfolyam, 1-12. szám)

2007 / 2-3. szám - Mórocz Zsolt: Séták Hamvassal

Az iménti mondatokkal visszasétáltunk a harmincas évekbe, a Nyugat kritikai rovatába, ahonnan a csaknem szó szerinti szöveg származik, mégpedig Hamvas Bélától, aki ekként jellemezte Joyce művét, az Ulyssest. Joyce nevét Hamvaséval helyettesítettem mindössze. A Karneválhoz az író hívei gyakran visszatérnek. Minden alkalommal több tárul fel a világából, emellett, sokakkal szemben, úgy vélem, rendkívül élvezetes olvasmány.

Végezetül, ha már szóba került a visszatérés, megemlítem, hogy Hamvas többször beszél róla: a létezésbe való visszatérésről. Úgy tűnik, hitetlenül, ám komolyan, nem ódzkodva a paradoxontól, a jelen élet vétségeire irányítva a figyelmet, amelyek miatt nem érheti el a nirvánát. A Karneválban a következőt olvashatjuk a főhős sírkövén: itt nyugszik Bormester Mihály, aki azt mondta, ez még nem az utolsó. (Tudniillik utolsó élete, inkarnációja.) Az Interview-ban pedig: a lét nagy kérdéseinek megoldása nincs. Csak egyet lehet, azokon túlfejlődni. Most már tudom, van maradéktalan megoldás, minden kérdés hiánytalan megoldása. Azt hiszem, ezért kell visszatérnem. A hiánytalan megoldással azonban Hamvas adós marad, nem közli, mi volna az... Utolsóként az Ugyanis vallomása: Ezt itt elhibáztam. Nem lehet jóvátenni. Újból kellene kezdeni. Hol jutottam zátonyra? Ott, ahol a többi. Jellemének gyenge pontján és a hiúságon, amely azt nem akarta felismerni. Bemocskoltam magam. Azt kellene kitalálnom, hogyan rázzam fel azt, akit még fel lehet rázni. Ezt kellene megtanulnom. Azt hiszem, ezért kell visszatérnem.

Hamvas valóban visszatér saját idejének apokalipsziséből olvasói idejébe, ami közel sem aranykori, de egy-egy vele tett séta közben legalábbis idilli. Nem mindenkivel lehet meghitten sétálgatni. Néha Berzsenyivel a Kemenesalján vagy portáján át a méhesbe. Arany Jánossal a Margitszigeten, a tölgyek alatt, meg-megállva, tűnődve a levelét hullató idő vén fájának tövében, majd átvágva néhány századon, megnézni, igazat szól-e a fáma, tényleg tartott-e itt disznót Krúdy? Modernistákkal nem túl élvezetes az út, talán Kundera lassúsága hiányzik belőlük. Jóleső ellenben együtt lépegetni a nagy mézajkúakkal, Kosztolányival, Máraival. Mindkettő kellemesebb olvasmány Hamvasnál, ám hiányzik belőlük a metafizikai távlat. Kafkát véletlenül sem tanácsos sétatársul választani, mert vele meglehetősen kínos az együttlét. Nyomasztó, mintha mondatai valami zárt intézet magas, megmászhatatlan, sivár falai mentén haladnának, ahol minden út, ha valahová egyáltalán, akkor zsákutcába nyílik. (Zsákutca vagyok, mondta magáról mély önismerettel a nagy prágai neurotikus.) A késői, a peripatetikus Heidegger mellé viszont bátran odaszegődhetünk. A kajánok különösen nem fogják bánni, amint séta közben, egy-egy templomhoz vagy kápolnához érve keresztet vet, mintegy ellentmondva saját filozófiájának. így az olvasást megspórolhatjuk, és ugyancsak okosnak, mi több, a filozófusnál jóval okosabbnak képzelhetjük magunkat, ami hamis, de kellemes érzés.

Hamvasnál soha nem tudjuk, csak szövege végére érve, hogy kivel időztünk: az ezerarcú vagy egyszerű Hamvas Bélával? Az érett írónál út és cél egybeesik, miként az emberi létezésben. Nincs más hátra Olvasó, sétálj a polchoz, emelj le egy Hamvas-kötetet, azután induljatok útnak.

111