Életünk, 2007 (45. évfolyam, 1-12. szám)
2007 / 2-3. szám - Mórocz Zsolt: Séták Hamvassal
például nem ismeri el az úgynevezett objektív valóság létét, hanem a valóságot teremtettnek, mégpedig imaginációnk által teremtettnek véli.) Az író legfontosabb szavait a szakralitás világából hozza. A Karnevál egyik ismert mondata szerint az angyal legalább egyszer, mindenki életében megjelenik. Regényben efféle fordulat nem kelt különösebb feltűnést, ám az Interview-ban szintén azt olvashatjuk, őrzó'angyala járt nála: kis cédulát hagyott hátra, amin felsorolta pszeudoegzisztenciája érzékeny pontjait. A cédulát őrangyalom írta - közli a világ legtermészetesebb hangján. Nem a lelkiismeret szólalt meg benne, nem felettes énje, illetőleg tudattalanja üzent Freud vagy Jung felfogásában, nem bizony. Az angyal jelent meg. A Karneválnak, akárcsak más írásainak alapszavai - mint a vallomás, az angyal, a bűn, az ördög, a generálgyónás stb. - tehát a szakrális szókincsből erednek. Mikor később jelenéről, a realitásról ír - teszem azt az Ugyanis lapjain -, a szakralitás a szövegből jórészt eltűnik, mert bűn kizárólag a szakra- litással átitatott világban lehet, miként megbocsátás is. A realitásban - amit Hamvas szellemében nevezhetünk az élet folyamatos válságának, a lét megha- sonlásának - az apparátus démonizálódik. Az apparátusban az ember elveszíti önmagát, saját arcát, a Karnevál szótárával szólva maszkká válik. Hamvas képzelete démonikus és idilli volt egyszerre. írói erőfeszítésének lényege az a morális küzdelem, ami a jó és rossz dualizmusából való kitörési pontokat kutatja. Az egységet, az Egyet keresi, amelyben az ellentétek feloldódnak. A világ iránti kiengesztelődés békéjét meg is találja, többnyire önmagában, műalkotásokban, egy tál rántott levesben, cseresznyeszedésben. Ezek a feloldódás pillanatai: a szakrális rend köznapi, ám időtlen megjelenései, illetve azok megszerkesztése Hamvas által. Ide mindenkor érdemes követnünk. Szóhasználata persze korántsem konzekvens, gyakran egymás mellet találjuk saját ideje realitására vonatkozó szavait (korrupció, botrány és hasonlók) a szakrális időtlenség kifejezéseivel. A fődolog azonban változatlan: mindegyik a létrontásra utal. Ha viszont új szót választ az örök rosszra, akkor annak új, aktuális arcát akarja megvilágítani, vagyis változó modernizmusunk örök lényegét. Az élet elsúlytalanodását, jelentéktelenségét nyelvileg tökéletesen jeleníti meg egy-egy semmiről sem szóló párbeszédben vagy monológban. Hamvas nagy kedvét lelte a locsogásban. Előfordult, hogy fél oldalon át árukat, fogyasztási cikkeket, „mennyibe kerül”-öket, árakat sorolt fel, jelezve a lét lealacsonyodását, a beszéd önkioltó jellegét, Logosz volta megszűntét. A fecsegés a pszudoegzisztencia nyelve, nem feltárja, hanem elfedi a létet. Nem kimondja - teremti -, de elhazudja, szétrongyolja a locsogásban. Heideggerrel szólva: a fecsegés a lét gyökértelenítése. Sétáljunk azonban tovább, a végcél felé, hiszen Flamvasnál minden út ugyanoda vezet: az Egyhez. A Karnevál szótárát használva: a maszkok eldobásával az egyetlen, a valódi archoz. Másként fogalmazva a lélek tízezer bőrének levetéséhez, a hiteles személyiséghez. A moralitás felől nézve az öncsalásnak lehet tízezer változata, ám lényeg mindig ugyanaz az egy: az öncsalás. Ide tartozik az ember története, tudománya, minden, ami nem primordiális, nem a hagyomány talaján áll. Innen kell megszabadulni. Hamvassal folytatva: Pyripais myriodermatikos. Tízezer bőrnek kell lehámlania, hogy önmagához 108
