Életünk, 2007 (45. évfolyam, 1-12. szám)
2007 / 1. szám - Fehér Béla: Kis borzalmak
FÉLREÉRTHETŐ GRAFFITI Talán mondanom sem kell, hogy embertársaink többségének nem az a kedvenc szórakozása, hogy tudományos ismertetést hallgasson a szikes talajokról, de akiket ez a témakör mégis érdekel, azok mindig nagy izgalommal várják Dióskáli Dénes előadásait a közművelődési szabadegyetemen, hiszen a hetvenkét esztendős professzor a szikes talajok ismeretének európai hírű szaktekintélye. Múlt héten például a sztyeppesedé' réti szolonyecről tartott vetített képes előadást. A terem zsúfolásig megtelt, a közönség visszafojtott lélegzettel próbálta megérteni a sztyeppesedé réti szolonyec lényegét, miszerint ott nemcsak a talajvíz található mélyen, hanem a sók is jóval a felszín alatt halmozódnak fel. Dióskáli Dénes szenvedélyesen magyarázott, vállig érő ősz haja függöny módjára repkedett, ennek ellenére tetszetős, kerek mondatokban fogalmazott, ráadásul a vetített képek is mindenki számára világosak voltak. Az előadást követően fogadta a gratulációkat, türelmesen megvárta, míg a közönség szétoszlik, aztán a rosszul kivilágított, néptelen utcán a közeli építési területre sietett. Már napokkal korábban kinézett magának egy frissen festett falfelületet az egyik átadás előtt álló társasházon. A táskájából festékszóró sprayt vett elő, s arasznyi vörös betűkkel ezt spriccelte a falra: CSÓKOLJÁTOK MEG A SEGGEMET! A monogramját is aláírta, de a DD valahogy félresikerült, alapos tanulmányozás után is csak erősen elhasznált női mellnek látszott. Legalábbis reggel a járókelők erre a szomorú következtetésre jutottak. A KABÓCA EGYHANGÚ ÉNEKE Szellő Endre iskolaigazgató tizenkilenc esztendőn át gyűjtötte az énekeskabóca hangját. Ha valaki nem tudná, az énekeskabóca a nevére rácáfolva egyáltalán nem énekel, hanem hegedül, akár a tücsök, vagyis a szárnyához dörzsöli a lábát. Csakhogy a mozdulatból nem ciripelés, hanem monoton, szaggatott sziszegés születik. Valahogy így hangzik csssssz-csssssz-csssssz. Nincs benne zene, cseppet se játékos, inkább egyhangú, sőt, unalmas, a kabóca ugyanis nem szereti a változatosságot. Szellő mégis megtalálta ebben a semmirevaló hangban a szépséget. Nyaranta hetekig sátorozott a Balaton északi partján, arrafelé ugyanis köztudottan sok az énekeskabóca. Járta a parti ligeteket, olykor hanyatt feküdt a fűben, de állandóan készenlétben tartotta a magnetofonját. Tizenkilenc év alatt hetvenkét órányi kabócasziszegést gyűjtött össze. A felvételek a könyvszekrénye tetején sorakoztak, felcímkézve, dátummal, pontos helymegjelöléssel ellátva. Gyakran bele is hallgatott a gyűjteménybe, nem tudta megunni. Olyankor maga is szívesen bekapcsolódott a kabócák beszélgetésébe, le-fel járkált a szobában, szinte táncolt, és közben visszasziszegett nekik, csssssz-csssssz-csssssz, mire azok mindjárt válaszoltak a magnószalagról Szellőnek, csssssz-csssssz-csssssz. Ilyen csodálatos a világ. Es csak nagyon kevesen értik. 12
