Életünk, 2007 (45. évfolyam, 1-12. szám)
2007 / 2-3. szám - Czakó Gábor: Humorisztika, derű és kenyőcs
útja.” A regény keletkezése óta harminc évet haladtunk előre a jövő útján. Jelentjük, hogy a jóslat tökéletesen megvalósult. Látjuk a műsorokat és tapasztaljuk, hogy csatornalakó lelkek vezethetnek országokat, s irányíthatják mil- liárdok lelki-erkölcsi életét. Bizonyosak vagyunk abban, hogy a fejlődés nem állt meg! Látjuk, hogy a humorisztika semmi lazaságot nem ismer: csak és kizárólag a Valóssággal való kapcsolatot keresi. Ez van. Nem kérdezhetünk egyebet: hol élünk? Ennél alább sosem adja: „az élet és a mű szétválasztása tilos”. „Komédia a komolytalanná (lényegtelenné) vált élet címszava; hazugságnak igazságjelleget tulajdonítunk; következményei nem nevetségesek. ” Komédia-korban élünk, melyben a hazug az igaz, és a nép helyén a tömeg tolong, amely nem érti, hogy mi történik vele. A viccelődés itt silány és idétlen. Semmi görbe tükör. A dolog maga, önmagában tragikus és komikus. Tessék elolvasni egy bármikori párt- és kormányprogramot, egy vállalati ars poeticát, egy sztárnyilatkozatot: meg tetszik pukkadni a röhögéstől. Amikor a Karneválban kigyullad az áruház, akkor a golyó- és bombazáporban kitódul a nép, s élete árán is rabol magának művirágot, hintalovat, csikóbőrös kulacsot: „Mojzesné koponyájába aknaszilánkot kapott, ott feküdt mellette tizennyolc darab kerékpárgumi és Szent Terézróí készült olajnyomat széles aranykeretben, (...) a parasztasszony tizenöt éves fia hátába golyót kapott, kezében több tölcsér és toliseprű és eg/ fürdőszobatükör... ” (Karnevál, III. 223, Medio, 1999) Hamvas humorisztikája a legközelebb tehát a szatírához áll: „Szatíra lázadás a realitás ellen; nehéz nem szatírát élni; történeti komikum, amely a pillanat múltával elhomályosodik.” De csak egy rövid időre, mert történelem folyton újráz: a tömeg nem ismeri, s arra ítéli magát, pontosabban azok, akik a népet tömeggé morzsolták, hogy örökké osztályt ismételjen. Ami a realitás elleni lázadást illeti, ennek dobbantója az, hogy fölismeri és megnevezi. A realitás fölismerésének és megnevezésének eredménye az átvilágítás. Ez mélyen evangéliumi eszköz, Jézus is mindig átvilágította a ravaszkodókat: a tényeknek, realitásnak nevezett látszatok mögé nézett, és fölmutatta a valódit. Mindenkinek: a reálisoknak, a korruptaknak a hazugoknak és a csalóknak is. ,/ljókkal szóba sem állt, azok elvoltak nélküle.” Álljon itt tehát pár gondolat az Evangélium szócikkből: „Evangélium nem része a hagyománynak, hanem a legteljesebb foglalata; a létezést mélyebbről nyitja meg, mint akár a hindu, a kínai, a héber, a görög stb. hagyomány, azzal, hogy azoknak igazságát ugyan érintetlenül hagyja, (egyetlen jód sein veszhet el), de megérinti azt a helyet, ami valamennyi hagyományt összeköti; az Evangélium tündöklő fehér humor, az egyetlen könyv, amely a világot minden kirekesztés, kritika, kifogás nélkül elfogadja; istenismerete Isten önmegtagadását megérti; nem exoterikus tanítás, hanem a lét felső fokozataiba való fölemelkedés; az Evangéliumhoz képest bármely történeti igazság nyomorúságos és abszurd” - stb. Nos, nézzük az evangéliumi Valósághoz képest a történetit: „Keresztény vallás vasárnapi jelenség; az újkori keresztény vallásban él, de ha a föld színéről a kereszténység egy napon eltűnne, a hiányt senki sem venné észre, ki tudja, talán a papság legkevésbé. ” Pár sor az Oda a XX. századhoz című esszé Arroborri fejezetéből: 49
