Életünk, 2007 (45. évfolyam, 1-12. szám)
2007 / 2-3. szám - Dúl Antallal Ambrus Lajos beszélget: Lépj be a pillanatba
pincébe tűzifáért, hátizsákban cipelte föl a harmadik emeletre, és ilyenkor a szomszédok a folyosón rendkívül fensőségesen kezelték. Azt hiszem, ezen a nyárspolgári gőgön jól szórakozhatott. Nem tudták, hogy a magyar kultúra élvonala cipekedik előttük. Persze, a kortárs értelmiség sem tudott vele semmit se kezdeni, és egyik szakma sem vállalt sorsközösséget vele. Nem író, nem tudós, nem művész, nem teológus, nem filozófus. Egy ideje világosan látom, miért nem lehet sem magyar írónak, sem bármi másnak nevezni. Olyan sajátos pozíciója van, ami ma, ebben a civilizációban nem legális, sőt nincs is jelen. Ennek megértéséhez az egyiptomi piramis szimbolikája némi magyarázatot nyújthat. A mi kultúránk, mint a piramis négyzetalapja, négy pilléren áll. Ez a tudomány, a vallás, a művészet és a filozófia. Erre a négy alapra épül az európai műveltség. A piramisnak azonban van egy csúcsa is. Az, ami az archaikus társadalmakban még megvolt, de mára elveszett. Ez a helye annak a „szakrális szubjektumnak”, aki minden diszciplínát ismer és lát, de nem válik egyiknek sem rabjává. Viszont tud valami többet, amit a szakemberek között, az alapok mentén senki. Elamvas úgy mondja, hogy ő az élet mestere, nem a fejlett túlélési technikája miatt, hanem mert látja a részletek közös centrumát, az emberi lét értelmét és értékét. Ehhez képest minden más megközelítés komolytalan és esetleges. Ez az ötödik pont a lét „quintessentiája”, a lényeg, amely a négy közös centrumában áll. Ezt nevezte Hamvas néha báziskutatásnak, néha axiomatikának. E nélkül minden civilizáció olyan, mint a pásztor nélküli nyáj, és hiába minden materiális és intellektuális készültség, a legfontosabb kérdésre csak a centrumból hangozhat érvényes válasz. A szakrális szubjektum azonban nem társadalmi rang kérdése. Nincs rá szociológiai kategória. Hiába van pápaság, van pápánk, és vannak vallási vezetőink, mind a hétköznapjaink, mind az ünnepeink fájdalmasan üresek és jelentéktelenek. Nyugaton van étel, ital, van egy kevés áhítat is, népi szokások és ünnepek is vannak, de csak olyan éberséggel, mint mikor egy nyáj a pásztora nélkül téve- lyeg. Mert amikor nincs jelen a pásztor, akkor a nép minden életrendi kérdésben kénytelen a kollektív tudatból meríteni. A mi korunk lunárisan éber, mondják, vagyis olyan, mintha holdfényben járnánk. A telehold néha sokat láttat, a világ mégis éppen csak dereng. Ilyen lunáris éberséggel rendelkezik a folklór. A napfény egyértelmű. Ha van pásztor, az olyan, mint amikor az orpheuszi világtengely körül a lét kristályosodni kezd. Ha ez a tengely, az élet mestere nincs jelen, a társadalomban nem tud kialakulni a piramisszerű egyensúlyi állapot. De aki a piramis csúcsán van, az se nem tudós, se nem művész, se nem filozófus, se nem főpap. Mégis ő az, aki bárhová belépve a saját világába tér. Lehet művész, elmélyedhet a vallásban, betekinthet a tudományba, lehet filozófus, pap, gyógyító. Semminek se szakembere, és ha valamely részletkérdésben a szakma szerint tévedne, a lényegben altkor sem téved. Csak ő tudja, hogy „nem tárgyi kérdésekről van szó” (PätmosZ II.). Tévedhetetlen az intuíciója, mert mindent a centrumból lát. Ez a láthatatlan tengely az, ami az európai kultúrából sok száz éve eltűnt. És Hamvas tulajdonképpen az alapállással, amikor kimondta, ennek a centrális pozíciónak a helyreállítását kezdeményezte. Minden ember arra kapott meghívást, hogy szakrális szubjektummá váljék. Ezt mondja ki Hamvas úgy, hogy mindenütt tengely van. De 15
