Életünk, 2007 (45. évfolyam, 1-12. szám)
2007 / 11-12. szám - Czakó Gábor: Haláltánc
A pénzen messze túl van a végső tudás. Egyik neve szépség. A szépség az égből való, oda is vonz mindeneket, hanem ha az én rátelepszik, akkor hiúság lesz belőle, mohóság, önzés, tudatlanság. A tudatlanság szorongást kelt bennünk, a szorongás pedig iránytalan félelem: nem is sejtjük, hogy honnan les ránk a veszély, hasztalan védjük magunkat kozmetikussal, bankbetéttel, narkó- val, testőrrel, egyre butulunk, és lassan, de biztosan összetévesztjük múlandó javainkat életünk értelmével. Aránypárnáin ült a Dáma, s üvöltve sírt: „ne még, ne még”, de ő már átkarolta drága csípői karcsú, gót ívét, „engedj csak még egy lanyha csókot, meg egy gyönggyel kivarrt ruhát, engedj csak még egy buja bókot, még egy szerelmes éjszakát” - de ő, rút foltot festve mellén, mely, mint rákseb, egyre nőtt, fehér testét nyakába vette és vitte, vitte, vitte őt.- Tunyán helyéltünk mindahányan, s az évek szálltak, mint a percek, véred kiontott harmatával irgalmazz nékünk, Jézus Herceg! A tudás, korunk nagy ideálja, nem a végső kérdéseket kutatja, nem bölcsesség, csupán érdek és anyag. Hatalomtudás. Ez a mai haláltánc legmélyebb fájdalma: tudatlanságban lenni önmagunk és a Valóság felől. Tüzénél állt az Alkimista, s óráját nézte, mely lejárt. „Isten vagy ördög: egy napot még, amíg megoldom a talányt, a végső, nagy talányt, amerre görebjeimnek ezre vitt, csak egy napot, mert megfejtem, megfejtem holnap alkonyig.” „Nem fejted” - szólt a hang - „nem fejted” s vállára tette jéghideg kezét, míg felrobbant a lombik: „Aludni mégy most, mint a többiek.”- A Titkot űztük mindahányan, s az évek szálltak, mint a percek, véred kiontott harmatával irgalmazz nékünk, Jézus Herceg! 117
