Életünk, 2007 (45. évfolyam, 1-12. szám)
2007 / 11-12. szám - Kulin Ferenc: Portrévázlat történelmi háttérrel
Nyugat iránt táplált illúziók a sorsdöntő pillanatban mindenesetre ugyanabban az irányban hatottak, mint a nemzeti érdekeket követő reálpolitika, hiszen a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulóján az egyetlen követhető gazdasági és társadalmi modellt a nyugat-európai szociális piacgazdaság mutatta fel. Ez utóbbi körülményt nyomatékosan hangsúlyoznunk kell, mert pontos rekonstrukciója nélkül az ún. rendszerváltoztatási folyamat egészének megítélése megalapozatlan teóriák pillanatnyi erőviszonyainak függvényévé válik. Két állítást kell mérlegre tennünk. Az egyik kétségbe vonja a szociális piacgazdaságnak mint az 1990-es fordulat külső feltételeiben rejlő alternatívának a realitását, a másik - miként láthattuk - a neoliberális globalokráciával való szándékos kollaborálás vádját fogalmazza meg a harmadik köztársaság első kormányával, s elsősorban annak fejével, Antall Józseffel szemben. Mindkét állítást Bogár László fogalmazta meg a leghatásosabban. Diagnózisának kritikáját nemcsak az indokolja, hogy az elsiklik lényeges történelmi tények és összefüggések fölött, hanem az is, hogy sarkalatos tételei feloldhatatlan ellentmondásba kerülnek egymással. Kezdjük a külső környezet nyugati komponenseinek felidézésével. Noha semmi kétségünk nem lehet afelől, hogy már a nyolcvanas évek közepén kész forgatókönyvek léteztek az adósságcsapdában vergődő ’szocialista’ országok térdre kényszerítésére, illetőleg latin-amerikai mintájú bekebelezésére, nincs okunk azt feltételezni, hogy az akkori Nyugat- Európa vezető hatalmai - elsősorban az NSZK - ne lettek volna készek, hogy kontinensük keleti felét a saját gazdasági és társadalmi rendszerükhöz integrálják. Az Egyesült Államokkal minden világpolitikai kérdésben konszenzust kereső Európai Gazdasági Közösség mindig is riválisa volt amerikai partnerének, s a kommunista világhatalom megrendülése azt a történelmi esélyt kínálta fel számára, hogy látványosan és hosszú távra megerősítse pozícióját versenytársával szemben. Az euroatlanti integráció két szereplője közötti feszültséget persze nemcsak gazdasági érdekeik konfliktusai okozták, hanem két markánsan különböző létmodell egyre nehezebben összeegyeztethető sajátosságai is. Az Egyesült Államokban Clinton társadalompolitikai reformjainak kudarcával, majd Bush elnök hatalomra kerülésével az állami politika rangjára emelkedett a közösségi szolidaritás elvét nem ismerő szabad piacgazdaság doktrínája, míg a kilencvenes évek elején az európai nagyhatalmak saját politikai, vallási, morális és kulturális hagyományaik szellemében a szociális piacgazdaság tökéletesítését tűzték ki céljukul. A két létmodell közül nyilvánvalóan ez utóbbi rejti magában a társadalmi béke és a fenntartható civilizációs fejlődés összhangjának esélyét, de ez nem jelenti azt, hogy képes megvédeni is magát a multinacionális érdekcsoportok militáns módszereivel szemben. Márpedig ezek a módszerek leplezetlen kíméletlenséggel hatoltak be az európai integráció folyamatába. Több tényező szerencsétlen összjátéka - a német újraegyesítés gazdasági terhei, a balkáni háborúval szembeni tehetetlenség, a poszt- szovjet térség katonai integrálásának sürgető parancsa - eredményezte, hogy Nyugat-Európa a kilencvenes évek közepére elveszítette kezdeményező és katalizáló szerepét az egykori szocialista államok rendszerváltoztatásában, mi több, saját létmodelljét is kénytelen volt feladni a globális gazdasági és pénzhatalmak korlátlan szabadságát biztosító ún. szabad piacgazdaság javára. 55
