Életünk, 2007 (45. évfolyam, 1-12. szám)
2007 / 11-12. szám - W.-Nemessuri Zoltán: Alacsonyan veszteglő haza
2 W.-NEMESSURI ZOLTÁN Alacsonyan veszteglő haza A cím egy megírt, megkomponált, de soha meg nem szólaltatott oratórium fél sora. Már születésekor a magyar - vagy sorscsapás-szerűen közép-európai? - kultúrharc áldozatainak egyike. Előfordul ez felnó'tté érett művekkel is (lásd: Csurka István Házmestersiratóját és más drámáit), de kétségkívül könnyebb, kézhez állóbb bölcsőjébe fojtani az alkotást. így elkerülhető a megmérettetés, a látásmódok összevetése, a szubjektív emlékezés megannyi hegy-völgye, melyek változatossá tehetnék a lapos, majdhogynem csontjáig csupaszított tájat. Kivált, ha a csont egy elhunyt államférfié, kinek értelmezésén és szellemi örökségén politikusok, közírók, ítészek, szép- és csúflelkek marakodnak azóta is. Hol a szerző, hol a mű tárgya, alanya, műfaja, megközelítése, formanyelve, stílusa, akármije riasztja a támadókat, majd lőnek az utolsó töltényig. Ilyen helyzetben rendszerint totális győzelmet aratnak. Utána jöhet a békekötés. No de hogyan köthet békét egy mozgásképtelenné nyomorított alkotás? Ez történt Döbrentei Kornél költő-esszéíró és Záborszky József komponistakarnagy, gimnáziumi zeneigazgató oratóriumával, a néhai miniszterelnök, Antall József emlékére írt Fekete ádventxs.\. Nem csak a könyvnek - versnek, zeneműnek is megvan a maga sorsa. A Fekete adventé olyan tanulságos, hogy érdemes a történtek után nyolc évvel is felidézni. Mi több: a korszak eseményeibe ágyazva, mert azok nélkül aligha érthető. Ot évvel Antall halálát követően még nem csitult a vita, s alig enyhült a tiltakozás, mely neki és törekvéseinek nem akart helyt adni a magyar patheonban. Síremléket kapott, szobrot egy Buda-környéld kistelepülésen, Mányban (azóta féltucatnyit - köztük az egyikre éppen az Életünk szombathelyi szerkesztőségi ablaka néz), de egyelőre mind a sajátjai, mind az ellenoldal dühödten, zavarodottan, felmagasz- talóan vagy lekicsinylőén emlegették. Nem kímélték a Melocco Miklós-féle mitikus temetői kompozíciót sem. Higgadt mérlegelés, elemzés, a történelmi helyzet belátása nem létezett, csak egy szemfedő, melyet ki-ki kénye-kedve szerint ráncigáit. Az akkori MDF éppúgy szaggatta, mint az alapítójával együtt csendben kimúlt MDNP, az MSZP és az engesztelhetetlen SZDSZ, írástudók, és félanalfabéták, rajongók és rögeszmés gyűlölködők. Magyar sors - mondhatnánk - ráadásul tipikus fin de siécle esemény, fáradt katonák utóvédharca. Ezt használta ki egy megtűrt, de le nem győzött balliberális társaság. 1999 őszén másfél éve regnált a Fidesz - az antalli eredményekre támaszkodva, ám azok tehertétele nélkül - amikor a kulturkampf sajátos fordulatot vett. A politikai csatatér már a rendszerváltozás kezdeteitől kiterjedt a művészet békés vidékeire is, de zenét olyan támadás még nem sújtott, amilyet a Népszabadság cikkírója és mindenoldalú követői indítottak a Fekete advent ellen. Az ötvenes évek Szabad Népes szellemiségére emlékeztető írás, Bacher Iván Stafétakantáták című dolgozata a kórus kezdő akkordjává vált (Népszabadság, 1999.október 9. és A zongora helye című kötet, Göncöl Kiadó, 2001.) Már a cikk keletkezésének körülményei is több, mint elgondolkodtatóak. Történt 37
