Életünk, 2007 (45. évfolyam, 1-12. szám)
2007 / 11-12. szám - Bogár László: "Hálózatok" világuralma avagy globális háborúk rejtett dimenziói a XXI. század első évtizedeiben
dominált uralmi terében a hazugság a napi rutin alapeleme. A kollaboráns elit állandóan hazudik részben saját népének, részben „kitartóinak”, a globális gazdáknak, e nélkül ugyanis egyszerűen nem lehet kormányra kerülni. A valóságos folyamatok lényege „elbeszélhetetlen”, a nép már úgy sem értené, a „globalo-gazdi” viszont annál inkább, és azonnal megsemmisítene minden olyan politikai eró't, amely nyíltan ezzel próbálkozna. Pedig ez a lényeg nagyon egyszerű. Arról van szó, hogy az állam és polgárai nem „túl-felhasználók”, hanem „alul-finanszírozottak”. A multinacionális tőkestruktúrák ugyanis minden lokalitás értékmezőit úgy akarják használni profittermelésre, hogy ezért a lehető legalacsonyabb „használati díjat” akarják fizetni. Úgy használják tehát a „lakosság-üzem” termelvényét, a jól képzett, fegyelmezett, innovatív, kreatív „munkaerőt”, hogy azonos teljesítményért harmad-, negyedannyi bért fizetnek, mint amennyi a Nyugat belső tereiben az ilyen minőségű munkaerő egyensúlyi ára. Es úgy használják az „állam-üzem” termelvényeit, az egész komplex infrastruktúrát, amely részben a munkaerő megtermelését, részben a jogrend, közrend, környezet stb. reprodukcióját foglalja magába, hogy azért sokkal alacsonyabb adó- és járuléktömeget fizetnek be, mint amennyit ebből a rendszerből nap mint nap elhasználnak. Ha pedig e két „üzem” tartósan nem kapja meg tőlük az egész „lokalitás” egyszerű újratermelésének minimális fedezetét sem, akkor két dolgot tehetnek: vagy folyamatosan lepusztulnak, vagy éppen ezt a lepusztulást elkerülendő, rohamos gyorsasággal eladósodnak, annak érdekében, hogy a globális tőkestruktúrák által való kifoszthatóságukat a jövőben is fenntarthassák. És valóban éppen e két stratégia roncsoló kombinációját igyekezett megvalósítani a mindenkori állam és annak polgárai. Ami most „egyensúly és reform” címén elkezdődött, az nem más, mint, hogy a kifosztok arra kényszerítik az általuk eddig is kifosztottakat, hogy azonnal fizessék vissza azokat a hiteleket, amelyeket éppen azért kényszerültek felvenni, mert a kifosztok az általuk termelt „jószágok” ellenértékét tartósan nem fizették meg. A munkaerő-tulajdonosok reálbéreit láthatólag végleg rögzítik a ’70-es évek végének szintjén, hisz 2008-ban az egy keresőre eső reálbér pontosan azonos lesz az 1978-assal. A másik oldalon viszont a munkaerő-újratermelést végző intézményrendszer privatizálásával a humán-reprodukció költségeit globális piaci szintre viszik fel néhány éven belül. Az „öngondoskodás” hamis és gonosz mítoszával biztatják az így harapófogóba került vesztes többséget arra, hogy a jelenlegi Kádár-kori szintű béreivel most szíveskedjék a „pénztárhoz fáradni”, és üzleti alapon fedezni maga és családja oktatási, kulturális és egészségügyi szükségleteit. (Azokat a szükségleteket, amelyeknek fedezetét a Kádár-korszakban egyszer már levonták tőle, anélkül, hogy erről értesítették volna!) Ha pedig erre valami rejtélyes okból nem lenne képes, akkor ezért csak magát okolhatja, hisz világosan „meg lett mondva”, a Kádár-korszak véget ért, „nincs több ingyen ebéd”. Nos, „mindössze” ennyit kellene a nyilvánosság elé tárni, hogy a magyar társadalomnak esélye legyen arra, hogy élve kerüljön ki 29
