Életünk, 2007 (45. évfolyam, 1-12. szám)

2007 / 11-12. szám - Bogár László: "Hálózatok" világuralma avagy globális háborúk rejtett dimenziói a XXI. század első évtizedeiben

már, éppen a munkaerő állatként való növekvő arányú kifosztása következtében, nincs meg a fedezete. Erre szolgál a korlátlan hitelfelvétel, a rohamos gyorsaságú eladósodás, a hatalmasra fújt „bubble economy”.

A nyugat-európai társadalmak és elitjeik láthatólag egyre kevésbé képesek a növekvő öko-szocio-kulturális feszültségeknek akár csak a megfogalmazására is, a megoldásról nem is beszélve. Mindez növekvő frusztrációt, elégedetlenséget okoz, ami még tovább rontja a konstruktív diskurzusmezők felépítésének esélyét. Nyugat-Európában ez még nem vezetett el a Kelet-Európábán és különösen Magyarországon már vészjóslóan mélyülő „verbális polgárháborúhoz”, de ennek kockázata láthatólag ott is növekszik. A helyzet döntő fontosságú eleme, hogy az Európai Unió elitjei egyre távolabb látszanak kerülni az „adekvát narratíva” megteremtésétől. Az elitek nagy része ugyan érzi, hogy a main-stream neoliberális „elbeszélési mód” folyamatos használata egyre több „kockázattal és mellékhatással” jár, de vagy belső meggyőződésből, vagy cinikus számításból, kitart e diszfunkcionális megközelítési mód mellett. Ráadásul a 2001. szeptember 11 -e utáni új birodalmi építkezés „elbeszélésére” való képtelenség kezd végzetes következményekkel járni. A német-francia tengely nem csak, hogy képtelen volt megakadályozni, hogy az akkor még formálisan az Európai Unióba fel sem vett országok uralkodó csoportjai fesztelen és cinikus természetességgel csatlakozzanak a „Negyedik Birodalomhoz” a „nyolcak levelében”, de valójában még a helyzet felismerésére is képtelennek bizonyult. Arról nem is beszélve, hogy döntéseiből ítélve változatlanul képtelen a kelet- és közép-európai társadalmak valóságos állapotának megértésére. Mindezt jól mutatják azok a reakciók is, amelyeket a Magyarországon kialakult helyzetre adtak az elmúlt hónapok során.

Európa tehát elveszteni látszik szinte minden előnyét, amelyet a világ re- szakralizációs fordulatának esélyeit illetően a XX. század folyamán felhalmozott. Bár időnként mutatja jeleit annak, hogy képes felmérni a „Negyedik Birodalom” pusztító létstratégiájának végzetes következményeit, hisz az iraki invázió elleni tiltakozása és a neoliberális roncsolás elutasítása, vagy legalább is térnyerésének lassítása, erre látszanak utalni, de a hibás narratíva újra és újra hamis irányokba tereli. Hisz nincs koherens stratégiája sem a Birodalom három riválisának kezelésére, sem a neoliberális globalo-szivattyú hidraulikájának gyilkos logikájával szemben. Sőt például a „Lisszaboni folyamat” nevű „reform” kezdeményezésével éppen ő maga rögzíti azt a manipulált hamis logikát, hogy Európa „van lemaradva” a neoliberális globalo-reformok terén, és ezek gyors bevezetése jelentheti Európa „felzárkózását”. Ez a tragikomikus, de hosszú távon egyértelműen öngyilkos stratégia is jól jelzi, hogy Európa nem képes kitörni a részben általa is gerjesztett hamis értelmezési keret ketrecéből. Pedig súlyosbodó népesedési helyzete és az ezzel szorosan összefüggő bevándorlás által kiváltott roppant méretű szociokulturális konfliktusok olyan időzített szerkezeteknek bizonyulhatnak, amelyeknek lehetséges következményei végzetesek. Ráadásul Kelet- és Közép-Európa nemcsak, hogy nem jutott túl a „rendszerváltás nehezén”, hanem, mint azt a továbbiakban bizonyítani igyekszünk, pusztító válság közepette éppen most kezdődött el a

20