Életünk, 2007 (45. évfolyam, 1-12. szám)

2007 / 11-12. szám - Bogár László: "Hálózatok" világuralma avagy globális háborúk rejtett dimenziói a XXI. század első évtizedeiben

teljesítését mindez nem nagyon látszik megakadályozni. (Tegyük hozzá, ha ez valaha is sikerült volna, vagy sikerülne a jövőben, ezt követően már aligha lehetne riválisa a Földön.) Az övezet, és ez akár metafora is lehetne, mint egy varázslatos „perzsaszőnyeg”, hihetetlenül színes, tarka képet mutat. Elitjei és népei, bár a Nyugat általi kifosztásuk mélysége meg sem közelíti azt, amit Kína és különösen India elszenvedett, a Nyugattal szembeni igen erős és növekvő gyanakvásuk és-vagy legalábbis averziójuk valójában folyamatosan nő. Ezt ugyan a legkülönbözőbb taktikai lépésekkel igyekeznek együttműködésnek álcázni, és alapvető áramlataik egyes „tér-időkben” egymás ellen is ádáz csatákat vívnak, az azonban egyre világosabban látszik, hogy a nyugatias modernitás és az erre épülő globalitás létmódjának legmilitánsabb kihívója az iszlám. Sőt, minél inkább sikeres(nek látszik) e létmód benyomulása az iszlám szociokulturális létének hétköznapi mikrostruktúráiba, annál hatalmasabb erők ébrednek a tektonikus mélyszerkezetekben. A Nyugat iszlámmal kapcsolatos végzetes tévedésének lényege abból a tényből ered, hogy a Nyugat valóban elhinni látszik saját hatalmi ideológiáját arról, hogy a liberális demokrácia, jogállam, piacgazdaság hamis metafogalmaival leírható rejtett de-szakrali- zációra épülő erőszak és diktatúra „minden világok legjobbika”. Ahogyan, Hegel és Kant után „szabadon” Francis Fukuyama fogalmazta, az emberiség a globális liberális kapitalizmussal eljutott végső fejlettségi fokára, beköszönt az örök béke és jólét korszaka, vagyis, művének címével élve eljött „A történelem vége”. Szó se róla, 2001. szeptember 11-én egy pillanatra valóban úgy látszott, hogy vége a történelemnek, de tartok tőle, Fukuyama és követői ezt nem egészen így képzelték el. A nyugati ember súlyos, végzetes tévedése, hogy elhinni látszik, létmódja neki magának, de egyúttal az egész emberiségnek a „természetes” állapota, és minél hamarabb éri ezt el a Föld többi része, annál jobb. Mint eddig bizonyítani igyekeztem, ez feltehetőleg nem egészen így van, sőt.

Az iszlám számára mindez az emberi létezés belső egyensúlyait elpusztító létroncsoló szerveződési mód, és mi tagadás, ebben igaza is van. A nyugati embernek, még ha önmagát mélyen vallásosnak tartja is, a vallás legfeljebb egy' „érdekes hobbi”, a többségnek pedig még ezt sem jelenti. Ez a szemléleti korlátoltság teszi lehetetlenné, hogy megértse, vagy legalább átérezze, hogy más kultúrák esetében ez nem így van. A nyugati embernek eszébe sem jut, hogy vallásának „világ-szervező értelmét” és az ebből származtatható morális parancsokat a hétköznapok során komolyan be is tartsa, így7 aztán nem tudja elképzelni, hogy' vannak olyan kultúrák, ahol viszont ezek be nem tartása az elképzelhetetlen.

Aminek tehát tanúi vagyunk, az nem más, mint az iszlám, és elmosódó pasztell színekkel ugyan, de Kína és India ősi kultúráinak re-szakralizációs kísérlete az emberiséget evolúciós zsákutcába hajszoló Nyugat létrontó de- szakralizációjával szemben.

Összefoglalva most már az eddigieket, a XX. század második harmadától kezdve a nyugatias modernitás a permanens világ-polgárháború fenyegetésével nézett szembe, és így' evolúciós válaszút elé került. A választás ontológiai lényege, hogy' vagy' egy' re-szakralizációs kísérletbe fog bele, vagy a de-szakra- lizációt viszi tovább, kvázi-végtelen mélységekbe. A válaszok nyalábja megle14