Életünk, 2006 (44. évfolyam, 1-12. szám)
2006 / 9. szám - Kincs István: Az országut statutumai
KINCS ISTVÁN Az országút statútumai' Hogy az eőriek deszkával kereskednek, az olyan bizonyos, mikénthogy egy szálig nemeseknek születtek. Meg van ez egyébiránt úgy Írva a házuk homlokán, akár a magyar ember jussa Verbőczy könyvében. Ki nem hiszi, olvassa el. Nem hiába olyan büszke nemzetség valamennyi. Ha mesterember kell nekik, fognak pár németet. Az urakat meg a kormány küldi a nyakukra. S ebből a három klasszisból szerződik össze az a három templomtornyos város, melynek legérdemesebb elementumát szerintök mégis csak ők képezik. Ok a „tőssek”, a többi mind jött-ment ember. Jött-ment még akkor is, ha az apja után véletlen akkora nemesi czimert örökölt volna is, mint a város jóvoltából a Pinka folyón örökké forgó malomkerék. S ilyen volt Rusa Lázár is, a szolgabirájuk. Ki nem tudta verni a fejükből, hogy ő, ha nem is különb, de legalább is olyan nemes ember, mint az eőriek. Azért a tiszteletet megköveteli tőlük. Akár a falnak beszélt volna. Legtöbb föl se tudta fogni. S az is, a ki fölfogta volna, az is úgy rázta a fejét hozzá, mint Tamás a bibliában. Mert hát voltaképen nem kis dologról volt a szó. Mit tesz az, valakinek a tiszteletet megadni, azt Felső-Eőrött a kisgyerek is tudja. Mert az annyit tesz, mint őt az országúton szekérrel kikerülni. Ez pedig a deszkás legelső statútumába ütközik, mely a bélyeges czéhlevél tanúsága szerint szóról-szóra igy hangzik: „Minden deszkásnak szivére köttetik féltékenyen őrködni abbeli joga felett, hogy az egy gyeplőszáron vezetett lovaival mindenütt csapásban hajtson, a szekéren aludjék és a Herkópáternek se térjen ki.” S ők most kivételt tegyenek? Egyetlen jött-ment ember se dicsekedhetik még mind e napiglan azzal, hogy a deszkás megszegte volna az ő kedvéért a maga törvényét. No hát a szol- gabiró se lesz az első. És ezzel punktum. Rusa Lázárt nem kerülte ki senki. Eleinte csak mosolygott. Furcsa rátartósság is ez, az igaz. Talán gyerek- ségnek is beillenék. De hát az a bosszantó, komolyan veszi valamennyi. Úgy vigyáztak rá, hogy ki ne kerüljék, akár a lelkűk üdvössége forgott volna veszélyben, ha egyszer megcselekednék. Jó, jó, darabig csak megjárja a közmondás: az okosabb enged. De hát utóvégre minden okossága mellett is ő lesz a legöregebbik bolond. S ezt ő eltűrje? Hiszen markában a karhatalom üstöké. Ránczigálhatja, merre neki tetszik. No deszkások, most hát gyertek! - gondolá magában a főbíró. ' Megjelent Kincs István Tarka világ című kötetében Szombathelyen, 1895-ben 25
