Életünk, 2006 (44. évfolyam, 1-12. szám)
2006 / 11-12. szám - Végh Attila versei
Senkié esészen Forgószínpad vagyok: elkerített, fényérzékeny tér. Színészeim egyre képzettebek, egyre pontosabban adják magukat, járkálnak, évődnek a deszkán, fűtik törpe sorsukat: a jellemet, betöltve a komédia csillagűrét. Megy az idő, fordul a színpad, újabb jelenet jön (most egy modern dráma), áhítatos csöndben vár a közönség. Ráforgok hát az aktuális színre, pillantásom körszeletében szenvednek a hősök, ahogy megíratott. En pörgetem őket, a fásult imamalom, tessék kérem, lehet, még lehet, mindenki bejárhatja rajtam köreit, lehet félni, szeretni, sírni, szánni. H a megvan az ő akaratuk, elfordulok. Szeretlek titeket, kísérteteim. Tudom, nehéz sors ez, a játék talaján, egy óriás, örökölt centrifugában élni, szívni a szárazon üvöltő levegőt, esténként eljátszani, hogy él az élet, s hogy mindig marad valami, amit a fogyó időn kedvünkre, urasan elveszíthetünk. Szíveteket érzem, magánytársulatom. De semmi közötök hozzá. Elfordítom arcom, csikordul már a pokol malomkereke. Leszbi Lány a lánnyal: a lány a lány alá nyal. 15
