Életünk, 2006 (44. évfolyam, 1-12. szám)
2006 / 11-12. szám - Oravecz Imre: Ondrok gödre
fenekén, a laposon. Vetőgéppel vetette el a magot, ekekapázta a sorközöket, csak egyelni kellett a répát kézzel, és magukat a sorokat kapálni. Sok napszámot elnyelt, és Teréz is sokat hajlította a derekát benne, ősszel meg, mire a répafejek megfelelő nagyságúra nőttek, nehéz, fáradságos munkának bizonyult a szedés, a kiásás, a tisztítás. És felettébb piszkosnak, mert közben a vártnál korábban megjöttek az esők, felázott a talaj, sáros lett a répa, az ásó vasa, az ásó nyele, az ember keze, minden. Megszenvedtek vele. Néha úgy festettek, mint a dagonyázó disznók. Nevették is őket, akik az úton mentek, és ezt gondolták magukban: kellett ez nektek, ti telhetetlenek! Még a gyereket, Istvánt is mindennap kiparancsolták, mikor iskola volt, délután, mikor nem, akkor egész nap, mert olyan is volt, hogy vasárnap, az Úr napján is dolgoztak benne, a falu nem kis megrökönyödésére, annyira szorította őket az idő. Ásnia nem kellett, de a szedésbe, tisztításba, amely sehogy sem akart véget érni, őt is bevonták. Egyszer aztán mégis kint volt a földből az összes répa. Éppen jókor, mert hűvösre fordult az idő, szünet nélkül esett, és már a pokolba kívánták a cukorrépát. Utána még sokáig álltak a földön a répahegyek. Reggelente már dér volt, később éjjelente fagyott is, mikor érte jöttek a gyár nagy kocsijai, de Jánost úgy tájékoztatták, hogy a gyenge fagy még nem árt a répának. Arra mindenesetre jó volt, hogy el tudták szállítani, mert valamennyire megkeményedett a föld, és rá tudtak menni, nem süllyedtek tengelyig a sárba a kerekek. Bár ő azt sem bánta volna már, ha netán elakadnak, ott ragadnak, miután a magukkal hozott mérlegen lemérték és helyben kifizették, és pontosan annyit számoltak le neki, amennyit ígértek, és az szép summa volt. János a pénzen úgy fellelkesült, hogy rá akart állni a cukorrépára. Mindjárt azt tervezte, hogy növeli, kiterjeszti a termesztést, de télen újabb szerződés helyett csak levél jött a gyártól. Azt írták, hogy nem áll módjukban ismételten szerződést kötniük vele, mert messze van a gyártól, és vasút híján magasak a szállítási költségek. De a maradék, az ingyen adott műtrágyát, a szuperfoszfátot megtarthatja. János megint ott állt megfürödve. A cukorrépa szertefoszlott, mint egy álom. Csak egy zsák műtrágya maradt utána, amely, mármint a műtrágya eszméje, akkor még olyan új volt, hogy csodájára jártak a rokonok, a szomszédok. Sokáig ott hányódott a csűrben, a fal mellett, és maga is kissé borzongva nyúlt bele, mikor kérésükre ki-kivett belőle egy marékkai és megmutatta nekik. Tavasszal aztán kiszórta a mák alá, tyúkganaj helyett, mert annyira hasonlított rá. Végül a köménymag ütött be. Azt se látta addig sehol, semelyik határban. Kivéve a konyhakertjüket, ahol a konyhai szükségletek kielégítésére Teréz mindig vetett pár bokorra valót. Az úgyszólván a házhoz jött. Egy ügynök házalt vele, faluról falura járva, és próbálta a termesztésére rábeszélni az embereket. Elvetődött Szajlára is, de mindenki kinevette, mondván: köménymagot termeszteni vékaszámra! Minek az? Ugyan kinek kellene annyi köménymag? Nincs annyi rántott leves meg kolbász tán még a világon 11
