Életünk, 2006 (44. évfolyam, 1-12. szám)
2006 / 10. szám - Alexa Károly: Könyvről könyvre - Karátson Gábor: Ötvenhatos regény
szerváltó” politikai akciók kibeszéléséig és akciózok számbavételéig, kínaiul, németül és magyarul, Rákóczi Ferenc családi örökséget képező úti kárpitjától Böhméig... A könyvet lehetetlen „kimeríteni” még a tematikai leltározás szintjén sem. De azért megjelölhető a két „legfőbb” téma. ’56 az egyik, a regény maga a másik. A kettő persze egy - „1956 poétikája”, mondhatnánk, ez a megközelítendő cél —, ezért az egyik éppoly leválaszthatatlan a másikról meg minden más szövegszervező elemtől, mint a másik. Tudálékoskodhatunk, noha nem éppen megalapozatlanul: az 1956-os forradalomnak a lényege az - egy kelet-európai kisállam nyomorúsága -, hogy csak utóéletével együtt lehet beszélni róla. Ezért kell - efféle féltörténeti — regényt írni róla, amely nem rendelkezhet világos célképzettel, hiszen ez a félszázad a megszűnt történelem imaginárius terében létezett. Ha a vegetálást lehet egzisztálásnak becézni. Másként mondva: a cél - nevezzük a nemzeti önismeret leckéjének, mondjuk - kihelyeződött valahova a magasba, a magyarázat pedig - mi mást tehetne - az emberi tudás (a hagyomány) legmélyéről próbál megszólalni. Tehát bár 1956 eseményeinek és „utóéletének” lehetnek politikai dimenziói, 1956 nem része a politikának. 1956-ban az imaginárius magyar nemzet valósággá vált, megtanult beszélni, elfelejtette a hazugságot. Egy régebbi interjúban olvassuk (Kortárs, 1995. Gyarmati László kérdéseire válaszolva): „A forradalom alatt aztán tényleg valami elképesztő dolog történt magával a nyelvvel. Az ország a helyére zökkent. Oly helyre, ahol soha nem volt igazából. Mert Magyarország talán soha nem volt annyira azonos valamivel, mondjuk a saját égi valójával, mint akkor.” A forradalom vezéralakjáról is ezt kell megtanulnunk Karátson Gábor könyvéből: „A magyar nyelvet, halálos perében ő fogja majd megmenteni azzal, hogy megalkuvón hazug szót nem vesz ajakára” (69.). Ettől a pillanattól kezdve minden „azóta” van. A regény első mondata az időt csak egy időhatározóval jelzi, de a magyar olvasónak nem kell felvilágosítás, hogy hol is a történet origója: „Van valami, szerintem, ami azóta sem változott”. És az 537.-en ez áll: „azóta egyvégtiben méltatlanok vagyunk ahhoz a vereséghez”. (Hat-hét sorral lentebb: „magyarul ezután már csak hazudni lehet...”) Mert, folytatja négyszáz oldallal előbb (...) az író, a magyar hazafi abban a stiláris mezőben, amely oly kedves a szívünknek, ahol együtt vagyunk Kemény Zsigmonddal és Jókaival, Hamvas Bélával meg Ottlikkal, meg - most már - Karátson Endrével is: „Nem az az igazi baj, hogy a Szovjetunió akkora, amekkora..., az a baj, hogy elveszítettük az Eget. (178.) Hiszen - újra tovább (264.): „A világnak ebben a boldogtalan zugában az ember mindjárt a hazáját veszti el, ezen alul a végzet itt nem adja”. „... ebben az autisztikus regényben” (444.), ahogy' szerzője jellemzi minden irónia nélkül, csak az üres sírig lehet eljutni, nem evangélium ez, hanem irodalom, nem tudni, mi lett a testtel, nem tudni, volt-e, lesz-e feltámadás. Egy biztos: ünnep, ha meg is tartják, ünnep az nem lesz. Mert - írta a Vigíliában 1996-ban: „Ünnepet ülni csak a nép tud. És ha manapság, bizonyára joggal, a nép nép voltát is szokás kétségbe vonni, ha nép helyett, csúfondárosan, utazóközönségről, adófizetőkről, állampolgárokról, lakosságról beszélnek inkább, akkor ehhez a magunk részéről hozzátehetjük, elmélkedésünk tárgya miatt hozzá is kell tennünk, hogy nép voltát maga a nép, a nemrég még fölkelt nép tagadta meg, mondjuk 1957. május 1-jén, s ha megtagadta, hát tudnia kellett, mit csinál; a Kádár János dísztribünje előtt elvonulok a nép nép voltát e kivonulás mágiája által akkor is fölszámolták, ha tettükkel akkor sokan nem értettek is egyet”. Akkor „sokan”, és ma? 77
