Életünk, 2006 (44. évfolyam, 1-12. szám)

2006 / 10. szám - Fenyvesi Félix Lajos versei

Micsoda erő van 1956-ban, ahogy föltámad, zeng a lágy őszi tájban; házak őrzik a golyó-sebeket, a Duna-part felől idáig nyomuló sírást.

Immár mindörökre ott ragyog a holtak neve, hant-vállukra százados lombok hajolnak, parcellák levél-oltára mögött, a kopjafa-csönd megállít, hív a földmély, a fáradt csontok összeölelkeznek, szétszakítják a gyökér-hálót s nyújtóznak négy égtáj felé testvér-kezeket szorítani.

Árva halottaink, itt, és Torontó márványköve alatt, Atlanti-óceán hullámsírjában, London ködszemfedőjébe csavarva, festő-barátom a bécsi sírbarázdában, hogy hazaszökj naponta emlékezni.

O forradalmunk, te: Októberi virág-szőttes, Menny lüktető sebe, ősz aranysarlójával elvágott Bilincs, LIű szabadság, Ifjak habos vérével telt kristálykehely, Remény a reménytelenségben, Tisztaság könyve. Lapozom benned, a visszapergetett időben: öreg teherautók robognak a zsúfolt téren, megrakva mind bátor harcosokkal, a fémfülkébe szúrva zászlórudak, fiatal férfiak, lányok, asszonyok, svájcisapkás fiúk, mosolyos pesti suhancok, piros-fehér-zöld szalaggal a karjukon, mint a szorgos hangyák áramlanak, s ím, váratlanul tanktorony fordul feléjük, apa és fia roskad a sínek közé.

Ha élne, annyi éves lenne, mint én: hatvan, mint a fegyverropogás-ősz, halhatatlan, tudná, a vastövis-lánc taposta kicsi nép daccal fölemelte véres és szép fejét, a széttárt szárnyú éjszakában itt lenn a szenvedés fájáról lehozta maga Isten; vonulok velük platánok, gesztenyefák között, köröttem holtak szíve-átvilágította csönd, elég volt, elég! ezer és az ötven év, a megszámlálhatatlan sírkő- s fej fa-név, megyek halál-éjből napjaiban a reménynek, egy dalt dúdolok s arany levelet tépek.

69