Életünk, 2006 (44. évfolyam, 1-12. szám)
2006 / 10. szám - Bene Zoltán: Búza tér, 1956
- Természetesen nem! - sziszegte az anya, de a lánya váratlanul határozottan leintette, és hirtelen termett bátorsággal nyújtotta oda a kezét a haldoklónak. Anyja rémülten temette tenyerébe az arcát, és nem is emelte fel addig, míg a kórházba nem értek. A mentőápoló gyomra ismét a torkába ugrott, összepréselte a tüdejét, elzárta a nyelőcsövét. Görcsös fájdalmat érzett magában, tudta, hogy könnyezik, hiába zárja össze szorosan a szemhéjait.- Köszönöm - hallotta az ölében fekvő férfi hangját. - Kérem, ne engedje el, amíg el nem vérzek!- Mindjárt a kórházban vagyunk, és ez az ember szorítja a nyakát - dadogta a fiatal nő. A sebesült nem felelt. Az ápoló lehunyt szemhéjain keresztül látta, hogy mosolyog. De nem merte kinyitni a szemeit. Az arcán csörgött a könnye, a száján majdnem kibuggyant gyomrának tartalma. Halottá, hogy az idősebb asszony imádkozik, a fiatalabb pedig némán zokog mellette. A mentőautó lassított, befordult a kórház kapuján. Társai akkor indultak szirénázva a tér felé. A sofőr fékezett, az ajtók feltárultak, fehér köpenyes alakok ragadták meg a sebesülteket. Az orvos hangját lehetett hallani és távolodó szirénázást. Gyenge, panaszos hangokat, suttogó imádkozást. És a fiatalasszony zokogását. A mentőápoló lassan kinyitotta a szemét, első pillantásával az ölében fekvő fejet kereste.- Meghalt - az orvos hangja volt, kétségtelen. Fáradt, elgyötört hang, de az orvosé. - Nem a maga hibája. Rosszul mértem fel a helyzetet, a lehetőségeket... Túl fiatal volt, hinni akartam benne, hogy túléli. Már elengedheti. Menjen, öltözzön át, mosakodjon! Pihenjen! Magának elég volt ennyi. Az ápoló óvatosan elengedte az átvérzett inget, kibújt a mozdulatlan test alól, kimászott a kocsiból. Hallotta, hogy a doktor azt mondja a két asszonynak, azon a napon először barátságos hangon:- Maguk is menjenek! Magát műteni kell, asszonyom. Az édesanyjának majd adnak valami nyugtatót. Menjenek! - azzal elsietett a kórház épületei felé. A mentőápoló hátrasandított: a halott még mindig a fiatalasszony kezét szorongatta. A nő már nem sírt, csak a fejét ingatta. Anyja gyűrött arccal, tanácstalanul nézett körül, tekintete találkozott az ápolóéval. Hosszan bámulták egymást. Két férfi lépett a kocsihoz, kiemelték a halottat. Az ujjait úgy kellett lefejteni a nő kezéről. Lefektették az udvar betonjára, nem messze a mentőápolótól, letakarták egy takaróval. Anya és lánya egymásra néztek, aztán a mentőápolóra. Nehezen szánták rá magukat a mozgásra, pedig egy újonnan érkezett, fehér köpenyes nővér várakozóan nyújtotta feléjük a kezét. Szitálni kezdett az eső. Megint felvijjogtak a szirénák: újabb sebesültek érkeztek. 58
