Életünk, 2006 (44. évfolyam, 1-12. szám)
2006 / 10. szám - Ablonczy László: "Engem Kruscsev mentett meg"
megkeressük kiszabadult rabtársainkat; Csaszkóczy Laci a Vajdahunyad vár környékén harcolt, testvére, Emil és Zsótér András a Continental Szállónál. Gérecz Attila Emil mellett halt meg, s ő temette el, Magoss Jancsi a Széna tériekkel tartott. Bajtársaim megállták a helyüket, de egyikünk se gondolt arra, hogy elhagyja az országot. Ilyen hűdött idealisták voltunk! Az igazolvánnyal már felbátorodtam; visszajártam Verához, a Corvin köz bejáratánál egy szovjet kiskatonával összebarátkoztam. Puskásékat nagyon tisztelte, mindany- nyiszor a futballról váltottunk orosz, német töredékes mondatokat. „Drasztutye!” - s már igazolás nélkül is beengedtek. Ferivel lakásán felkerestük a bennünket feladó, egykori barátomat is. Hűvös és kemény társalgás bonyolódott közöttünk, szüleit tiszteltük, s javasoltuk neki, hagyja el az országot, mert demokratikus rendszer esetén gyalázatos tettért bíróság előtt kell felelnie. Demokrácia ugyan nem érkezett, de nyugatra távozott; nevét se mondom, mert ma is a keserűség tölt el, ha rá gondolok. Aztán jött a hír, Óbudán a szomszédunkban lakó taxis nő, Lahnernének hívták, kocsijába ült éjszaka, értesítette anyámat a Ferenc téren, hogy belügyesek kerestek a lakásunkon. Semmi kétség, már köröznek, anyám is sürgetett: el kell tűnnöm! Lahner- nénak az életemet köszönhetem. Ez Mikófalvy Ferinek is figyelmeztetést jelentett, tehát menekülnünk kellett. De hírlett, hogy a nyugatra vezető úton erősen igazoltatnak, s ha köröznek bennünket, azonnal lebukunk. Verának üzentem, fegyvereimet tüntesse el az ágy alól, tőle a Városmajorban még elbúcsúztam, meleg ruhákat adott az útra. Feri édesapja ugyanis segített: nevünkre kiállított fejléces iratot szerzett, miszerint a Kádár-kormány közlekedési minisztériumában dolgozunk, és „az ellenforradalomban bekövetkezett vasúti károk” felmérése végett utazunk a nyugati határra, és megbízható sofőrrel gépkocsin indulhattunk útra. — Rázós nőit?- Már az utolsó igazoltatási ponthoz érkeztünk, amikor valóban rázós pillanatokat éltem meg. Megállíttatták a gépkocsit, s igazoltattak, de a személyit is elkérte a tiszt, és lapozni kezdte; hátul megakadt az összevetésben. Munkahelyként a Zrínyi utcai gyógyszergyári értékesítő szerepelt - és kiszúrta!: „Maga nem a Közlekedési Minisztériumban dolgozik!” Volt alkalmam megtanulni: szorult helyzetben nem szabad megijedni, mert akkor nincs tovább. Akármennyire is fél az ember, rögtönözni kell. Élet-halál kérdés lehet, s akkor, néhány kilométerre a szabad földtől, különösen az volt. „Közvetlenül az ellen- forradalom előtt helyeztek át, s a személyzetisnek már nem volt módja beírni az igazolványomba” - mondtam, mire a mellette álló tiszt felfigyelt. „Hogy hívják az elvtársat?” - kérdezte, s társától átvéve a kiküldetési papírt, közben lapozni kezdte a kezében lévő füzetet, amely nyilván a körözöttek lajstromát tartalmazta. Mondtam a nevemet, de már a kötelet éreztem. Ekkor csoda történt: váratlanul összecsukta a füzetet, s miközben visszaadta a hivatalos papírt, oldalra nézett, hogy figyel-e a társa. Az éppen egy másik kocsit állított le, ekkor ellenőröm rámkacsintott, megszorította a kezemet, és „Sok szerencsét kívánok!” -kai útra engedett bennünket. Nyilvánvalóan tudta, hogy ki vagyok, s mégis, önzetlenül megmentette az életemet. Örök tanulság nekem, hogy mindig vigyázni kell a besorolással, mert ellenfeleink, sőt ellenségeink 24
