Életünk, 2006 (44. évfolyam, 1-12. szám)

2006 / 10. szám - Ablonczy László: "Engem Kruscsev mentett meg"

társamul szegődött a következő napokban. Másnap engedélyt kértem, hogy elhagyjam a Corvin közt, hogy börtönviselt bajtársaimat felkeressem, és velük külön csapatot szervezzek. Szombaton délután gyalogosan útra keltem Pesten, s néhányukat otthon találtam. Többen mondták, majd csatlakoznak, ám egy ideig még otthon pihennek, de volt, akiből kiszakadt a kétségbeesés: „Elég volt!!!” Néhányan pedig már valahol harcoltak. Alkonyattájt elugrottam anyámhoz, megcsókoltam, megnyugtattam: nincsenek harcok, győzött a forradalom! Megtudtam, hogy csoportunk egy másik lebuktatója Egerben van, a Corvin mozi előtt találkoztam három felkelővel, akik személykocsit szereztek, s megbeszéltük, hogy a járművel elmegyünk, és az illetőt elhozzuk. Egy zsákmányolt T-34-es harckocsit pedig kíséretnek ígértek, amelyet egy második világháborús katona szakszerűen irányított. Lefekvés előtt még Szabó Laci jelentette: az egyik ház padlásáról gyanús fényjelek villantak fel. Az Üllői úti házsor padlásain átjárhattunk; felmentünk, körbenéztünk, de semmi nyomot nem találtunk. Azzal búcsúztunk, hogy reggel 8-kor találkozunk. Első éjjelem következett, amikor jó mélyen elaludtam.- De nem a vekker ébresztett...- Tompa robbanások riasztottak, azonnal öltöztem, Vera kislányával leszaladt az óvóhelyre. A rádiót bekapcsoltam. Kinéztem az ablakon: öt-hat felkelő gyülekezett a kapualjban. Cseh gyártmányú, könnyebb fegyveremet vettem magamhoz. Ekkor hangzott el Nagy Imre szózata, utána a Himnusz. Ebben a pillanatban kezdtem tisztelni Nagy Imrét - ennek a szíve magyar! Rettentően meghatott a szózata. „Csapataink harcban állnak” - mondta, s bizonyára hitte is. Fenét jöttek segíteni! A felkelők harcoltak. A Kilián laktanya azonnal elesett. Parancsnokukat, Maiétert Tökölön már letartóztatták. De megjegyzem, hogy a Corvin köziek nem felejtették el, hogy a forradalom első napjaiban Maiéter vezetésével a katonaság ellenségként lőtte őket. A hajnali váratlan támadást megrendültén fogadtuk, a felkelők egy része egymásra borulva sírt. A Rádióból felhangzó Schubert Ave Maria-jix. szívtépő kétségbeeséssel hallgattuk, több, későbbi párizsi rendezvényen ezért is iktattam a műsorba. Az Üllői úti padlásterekre siettünk, s ott foglaltuk el a tüzeló'állásokat. Katonai értelemben szervezés nem működött, mindenki addig harcolt, ameddig akart. A kétezres létszám hamar elolvadt néhány százra. S itt most elmondom neked, amiről 1990 nyarán a Magyar Televízió vitaműsorában Király Béla, Marian István tábornok és Pongrácz Gergely társaságában is beszéltem. Mitológizálni fölösleges; Király Béla nemzetőrségi parancsnok megbízatása csak cím volt, soha semmiféle parancsot nem kaptunk se tőle, se mástól. A kis csoportok, akár a Baross téren vagy a Corvin közben és bárhol másutt, mindenféle felsőbb szervezés és utasítás nélkül harcoltak, amíg tudtak. Ezt Gergely is megerősítette a tévébeszélgetésben. November 4-én társaival Pongrácz Gergely is elhagyta a Corvin közt, embereivel a Rákóczi út felé húzódott. Ennek előtte még Gergely példátlan emberséggel szabadon engedte az államvédelmis foglyokat. Azt mondta: lehet, hogy vannak közöttük bűnösök, de az ártatlanok ne szenvedjenek miattuk. A szovjetek a József kőrútról is támadtak, a Práter utcát elfoglalták, s az volt a legborzalmasabb, hogy a sebesülteket nem tudtuk elszállítani. Szörnyű volt látni mellettünk a sebesült bajtársakat, akiket legfel20