Életünk, 2006 (44. évfolyam, 1-12. szám)

2006 / 10. szám - Ablonczy László: "Engem Kruscsev mentett meg"

- Talán alkalmi forradalmi börtönbizottmány is alakult?- Ha kérdésedet úgy érted, hogy a szabadulás rendben bonyolódjon, akkor igen; Gérecz Attila megkérdezte: ,Jenő, amíg sorodra vársz, segítenél?”, hogy ábécé sorrendben csak a politikai foglyok elbocsátását papírral is igazolva intézzük. Persze, hogy segítettem. Voltak ugyanis olyanok, akik esetében a közbűntényes és a politikai szempontok keveredtek. Emlékszem egy fiatalem­berre, aki sikkasztását követően disszidálni akart, de elfogták, s közénk zárták, de hát nem szabadulhatott, zokogása ma is bennem él. Mindenki igazolványt kapott, amelyben az állt, hogy a Legfelsó'bb Ügyészség Forradalmi Bizottsá­gának határozata alapján szabadult, s „kérjük a hatóságokat, hogy hazatérését segítse elő minden eszközzel.” Az ávósók letartóztatásba kerültek, de semmi bosszút nem hirdettünk ellenük. Fiatal kiskatonák voltak, a ruharaktárból civilbe öltöztettük őket, nehogy szabadulás után hazafelé tartva a népharag végezzen velük. Micsoda drámák zajlottak le azokban az órákban! Képzeld, Bogárt, a hóhért a disznóólban találtuk meg, oda bújt el. Egylovas kocsijával a rabkonyhán megmaradt ételt naponta ingyen vitte a disznóinak. Micsoda képek, Laci! Hogy miért nem csinálnak erről filmet?! 31-én, a szabadulás hírére reggel óriási tömeg gyülekezett a börtön falain kívül, s kezdték énekel­ni a Himnuszt - mi pedig belül velük énekeltük! Azóta, ha bármikor felhangzik nemzeti imádságunk, mindig ez a csodálatos és megrendítő kőbányai hajnal idéződik bennem. Szabadulási papíromon az október 31 -i dátum áll, de való­jában csak november 1-jén délután, talán utolsónak hagytam el a börtönt, mert végig segítettem Gérecz Attilának és Luka Lászlónak, akik intézték az igazolást.- Feledhetetlen a szabadság pillanata?- Amikor kiléptem a börtön ajtaján, óriási tapsvihar fogadott, sosem látott emberek simogatták az arcomat, munkásemberek nyújtották a kezüket. A másik csoport, amely még a Fő utcában volt letartóztatva, már kiszabadult, s azok is vártak. Megrendítő élmény volt. Éppen akkor két teherautó érkezett, rajta ávós tetemek, azokat bizony megköpködték. A temetőbe hívtak az emberek, ahol hosszú sorban, festetlen nyers fakoporsók álltak egymás mel­lett, rajtuk temérdek virág, s gyertyák világoltak. Az emberek halálos csönd­ben térdeltek és imádkoztak. En is letérdeltem, és hálát mondtam szabadulá­somért, s üdvösséget kértem az áldozatoknak. Akik közül kettőt megnéztem; a koporsóban egyik ballonkabátos diák volt, a másikban pedig egy nő feküdt beszkártos ruhában. Halott szovjet katonákat is hoztak, de semmiféle hang, vagy köpködés nem kísérte őket; ahogy bennem, másokban is a szánalom élt irántuk; idevezényelték őket, s szerencsétlenek azt sem tudták, miért haltak meg. Az ávós halottak felé már öklüket rázták az emberek, és gyűlölködő kife­jezések hangzottak el, de ez nekem nem tetszett, mert aki meghalt, az már nem ellenség, a végső kegyelet már a földöntúli embernek szóló gesztus. No, de ha tollad jóvoltából válaszolhatok a valótlanságokra; elmondhatom: 23-a után kilenc nappal szabadultam, és fegyverrel csak azután harcolhattam.- Könnyen hazajutottál?- Egy kisteherrel haza akartak vinni Óbudára, de akkor már hallottam, hogy a Corvin közben nagy csoport harcol. Minthogy nagymamám a közelben, a 18

Next

/
Oldalképek
Tartalom