Életünk, 2006 (44. évfolyam, 1-12. szám)
2006 / 1. szám - Bánki Éva: Szentimentális történet
ezalatt húsz métert tettek meg a bádog öntözőkannával. Vajon ki jutott messzebbre, kérdezed. Es ezek csak a nénik, az élők, akik sohasem öregednek. Mert ki feledkezhetne meg a halottakról, akik az Égi Nyilvántartás hiányosságai miatt még évekig itt bolyonganak a temetőkertben, nevek, holtak és látogatók között kutatva az ismerősöket. Özvegysége után húgom és én nem a sírok közt bóklászó öregasszonyok életét szántuk édesanyánknak. Ha róla volt szó, irtózattal gondoltunk ezekre az öröklét és megsemmisülés között tartó sétafikákra. Szerencsére anyuka könnyen rábeszélhető volt az utazásra; nem félt a költözködéstől, a pesti szomszédoktól, nem félt az ottani nők magabiztosságától - csak azért aggódott: mi lesz a sírokkal. Hiszen az élők lakótelepen, bérházban, családi házban laknak, míg a halottak ott sétálnak a „szerzetes-szeglet” és a gyereksírok között látogatókra várva. Gyakran megváltozott alakban. Mikor apámat, ezt a pocakos, mindenben balszerencsés „kényszernyugdíjast” temettük, egy kreol bőrű, ti- zenkét-tizenhárom éves fiú kísérte biciklivel a menetet - kicsit csodálkozva, hogy ezek a molyirtó-szagú emberek kit kísérnek. Én nem csodálkoztam: elől ment a „Fekete rózsa” furgonja a holttesttel, hátul a fiatal apámhoz oly hasonló, ámuldozó arcú fiú a biciklivel. Az Égi Nyilvántartás hibája, meglehet. A város a temetőben visszaemlékszik egyetlen fénykorára, a vidám századfordulóra, apám pedig, a város fia, az egyetlen hozzáillő korszakára, a kiskamasz-korra. Na, de ki gondozza majd a sírokat, kérdezte anyám, akinek a vállára nem a „tragikus hirtelenséggel elhunyt férje”, hanem szülei és apám rokonságának sírja is „ránehezedett”. Nagykanizsa hagyományőrző, de hitetlen város. Mit fognak gondolni, kérdezte anyám, ha majd azt látják, hogy én elmentem, és aztán egymás hátára „omladoznak” a sírkövek. Te csak keress egy hódolót, egy hűséges udvarlót, aki megtámasztja a sok sírkövet, tréfálkoztunk anyámmal, aki elfintorított arcával jelezte, hogy ezt a tréfát sohasem bocsátja meg. Nem mintha a régies „hódolást” gyakorló udvarlók ne lettek volna Kanizsán. De anyám elmondta, hogy se az özvegysége alatt, hogy se a házassága alatt, hogy soha... Hogy ellentétben a maiakkal... ő becsületben, tisztességben... Hát persze, mondtuk, persze de azért Budapest olyan messze van, megkérhetnél egy jó ismerőst... Anyám „legjobb ismerőse” egy megbízható, „becsületes és tisztességes” villanyszerelő, Joó Sándor volt. Nem lehetett „hódoló”, csak egy rendes ember, anyám szemében csak egy szakmunkás, ráadásul - apám sugárzóan szép esküvői fényképéhez képest - „jelentéktelen”, hetven éves, köpcös, alacsony bácsika. De azért mégsem villanyszerelni, hanem „hódolni” járt anyámhoz: megigazította a csapokat, hozott új fikuszhajtásokat, és vadonatúj, teljesen biztonságos zárakat szerelt fel a bejárati ajtóra - pontosan akkor, mikor anyám bejelentette, elköltözik Nagykanizsáról. Joó Sándort anyám „hóbortosnak” tartotta, sőt „jelentéktelennek”, de azért ez mégsem volt viszonzás nélküli kapcsolat. Anyám minden évben rituálisan megajándékozta egy üveg málna- vagy meggyszörppel. Joó Sándor pedig az ajándékszörp átadása után minden évben kijelentette, hogy ő ugyan özvegy ember, de az üveget fel nem bontja, a „legmagasabb polcra” teszi, és egész évben nézegeti. Miért nem mész hozzá, kérdeztük anyámat vihogva. Anyuka 77
