Életünk, 2006 (44. évfolyam, 1-12. szám)
2006 / 1. szám - Bakos Ferenc: Szindbád - Olvasó
dégszoba az intézetben...” És a reményt keltő válasz: „Létezik ilyen...” Az éjszaka a fia mellől átlógó Ceglédi Klári csókja meleg és hívogatóan nedves, csakúgy mint öle, melyben bárki halandó - e történeten történetesen szerencsésen kívülálló fickó - nagyot örömködhetne. Ámde nem így emberünk, aki mindvégig a csergére-vetett ágyon marad, és az ügyetlen, izgatott, Gézuka holdkóros megjelenése miatt is rövidre sikeredett ölelés révén nem utazik vissza a húsvéti jácintok, ájulásos gyónások, rövidnadrágos tangózások idejébe (miképp azt tervezgette). Másnap reggel arra a gondolatra ébred, hogy ha most ágyához ülne az asz- szony, és akár gunyoros-csilingelő hangján is, de azt mondaná: itt van hát „Életed Első Szerelme”!, ő pedig kimondaná ennek a történetnek a csupa-igaz szavai közül az egyetlen hiteleset - Ceglédi Klári! - valamiképp, kétes kimenetelű kalandja véghezvivőjeként legalább, tán még boldog is lehetne. De az asszony szorgosan tesz-vesz a lakásban, és kedvesen-tartózkodón beszél hozzá- a szavak mögül azért kiérezni az éjszakai mondatát: „Tudhattam volna, hogy nekem ennyi nem elég!” A templomozás előtti reggeli szép rendben az asztalon...- .. .a test a lélek ellensége, és ezért mondom néktek... - üti meg fülét a prédikátor kenetteljes hangja. Az első padsorokban a negyvenéves érettségi találkozó diákjai - akik közt felismerni véli a vonatfülkében rajta-keresztül-beszé- lőket - egyetértőleg bólogatnak. „Meddig? Meddig mondogatják még ezt, uramisten?” Előkerül pogány szantálfa olvasója, és elhatározza: tüntetőleg morzsolva hat Miatyánkot, hat Udvözlégyet mond csak azért is a test és lélek oly régóta áhított békéjéért. Az emlékeztető gyöngynél még fel is kurjant magában: „Egy test, egy lélek!” Mise után sétálni mennek hármasban - hitetlen, csodáiktól megfosztott, alkalmi szent-család -, s miközben Gézu - a változatlanul jóindulatú szövetséges- óriási nyolcasokat ró a kis tó körül, a középen átívelő falaidat is útba ejtve, az asszony belefog tönkrement házassága történetébe, pontosabban a festőművész férj alkalmatlanságának a leírásába. Ceglédi Klári - mintha csak kristály-zenék hullám-találkozásaiból kelt volna anyagszerű életre itt a tóparti pádon — mondandója végén némán, mereven ül; a türkizkék szemekből két kis könny-csermely indul a szív-alakú arcon. Es emberünk nem meri letörülni a könnyeket, mert úgy érzi: ő az, éppen hogy ő és senki más az a férj, akinek hétköznapi kis gaztettei most mind elő lettek sorolva. „Hát igen - gondolja magában - a férfi Kierkegaardnál a nő felszabadítója; jutalma s egyben szerelmük parazsa az asszonyi hála; ámde még az örömök, a gyönyörök is összefoghatnak a férj, a tanulva-tanító mester ellen. Akár valami Ésszerűségtől is minden a visszájára fordulhat, és meg is érdemli az összes fonák botütést az az istenverte bolond, aki ellen még évek múltán is fel lehet hozni a mindennapok galádságait!” Ceglédi Klári kikíséri a vonathoz. Mindketten szótlanok; az asszony, meg sem várva a vonatindulást, siet vissza a fiához, akit a ház előtt hagyott biciklizni. Elindul a vonat, s neki egyszeriben lüktetni kezd az ínye - ez a makacs És fájdalom ad most némi feloldozást. 73
