Életünk, 2006 (44. évfolyam, 1-12. szám)

2006 / 9. szám - Alexa Károly: Könyvről könyvre - Egy kőszegi ködlovag: Kincs István

sőőri kisúr volt-lesz: „S ha majd az utolsó deszkás is kipusztul, ha majd az utolsó deszkást is halva találják szekerén a csárda előtt; ha a lova megáll, őt köl- tögetik és meg nem ébred - akkor a cigány előveszi bicskáját, végig hasítja a húrokat a hegedűn és cimbalmon, halomba rakja minden szerszámát az asztalon és két kezébe temeti arcát.” Hol van már az világ, amikor minden jobb volt, amikor a nagy palóc szavajárásával, még „a só is sósabb volt”?

Ha arra a kérdésre kellene válaszolni, hogy érdemes volna-e egy jó formájú kötetnyi válogatást kiadni Kincs István munkáiból, a válasz csakis az „igen” lehet, nem lenne érdektelen néhány jó zsánerképpel, történeti anekdotával és talán mindenek előtt a Szentföldi útinaplóvú gazdagítani az izgalmas magyar századfordulóról kialakult képünket. S ha végezetül arra keresnénk a választ, hogy miben lelheti meg fő olvasói élvezetét Kincs István műveinek kései la- pozgatója, egyértelműen a plasztikus nyelvhasználatot jelölhetjük meg. Novellakezdései és hasonlatai még feledtetni képesek a szövegek esetleges gyarlóságait. Az embert elfogja néha az érzés egy-egy elbeszélés felütésén élvezkedve, hogy talán a szerző is csak azért fabrikált egy egész történetet, hogy az első bekezdést leírhassa. Hogy von össze múltat és természetet, históriát és falut? „Mikor a verebek közös elhatározással behúzzák magukat a faluba s kinek-kinek a szemeláttára és fülehallatára kezdenek el nyilvánosan gyűlésezni, akkor a naptár szerint tíz hónap már beleveszett az esztendőbe. így volt ez az 1707-iki esztendőben is.” (Kuruclakodalom labancmuzsikával) íme a régi jó krónikás ízek: „Igaz történetet mondok én most el, melyik az üdvösségnek ezerhatszáz és harmincnegyedik esztendejében csakugyan megesett Kőszeg szabad királyi városában légrádi Kálmáncsics Balázs megírása szerint.” (Aki halottaiból feltámadott) Kezdhetne Jókai vagy Mikszáth különbül egy reformkori beszélyt? „Kevés ember van széles e hazában, kinek a magyar tudományosság annyit köszönhetne, mint a csizmadiáknak: húsz-harminc évvel ezelőtt nem akadt város, melyikben a diákok fele nem csizmadiáknál kosztolt volna.” (Egy kenyéren) Azok a jó tempós, göcögtető, adomás megszólalások, alighogy a pohár odakoppan az asztalra: „Akkor történt, mikor még a nemes embert pipával temették. írtak pedig ekkoron Istennek jóvoltából ezerhétszáz és négy esztendőket.” (A csatatéren) S lássunk még egyet (innen, ahol ezeket a sorokat írom, a harmadik helységről, ami ugyan már Veszprém vármegye ...): „Hogy a nemes-szalókiak sok bolondot tettek már életökben, azt ne tessék csöppet is csodálni. Nem születtek amolyan mindennapi embereknek. Őseik a kutyabőrt már akkor a tarisznyájukban hordozták, mikor Árpáddal átjöttek a vereckei szoroson. Az ilyen dokumentum pedig sok mindenhez adott just ebben az áldott országban. A nemes-szalókiak példának okáért több vicispánt vertek már agyon, mint ahányat a vatiak ezer év leforgása alatt láttak. Pedig hát Istennek jóvoltából különben századokon keresztül tőszomszédok voltak s azok is még mind e napiglan.” (Az énekes bolond)

S a hasonlatok, azok régi jó iskolai „szimilék”... „Hanem hát a hadiszerencse forgandó, olyan mint az elvarázsolt tallér: mindig más zsebében gubbaszt, mint aki eltette.”, „Tálentum nélkül a diák olyan, mint a dunai tutaj tótok nélkül, bizonyosan megfeneklik valahol.”, „Reménysége olyan volt, mint a vízből kikapaszkodott veréb szárnya: dehogy tud az megemelkedni a levegő36