Életünk, 2006 (44. évfolyam, 1-12. szám)

2006 / 9. szám - Bariska István: A kőszegi bor profán és szakrális voltáról

került sor. Idegen szövegátvétel ellen szól persze a pontos időmeghatározás. Ilyen római számmal kiírt, tehát betűszámokkal kifejezett szöveget ugyanis csak aktualizált szövegben lehet találni. Átvételben bizonyosan nem.

A szöveg magyar változata állítólag helyi hivatkozásokat tartalmaz. Eszerint a virágzó szőlőhegyek a kőszegi szőlők voltak. A kereszt, Krisztus keresztje pedig a XVII. században még valóban ott állt a mai kőszegi Kálvária-hegyen. Állt, hogy őrködjön a város felett. Oltalmazott a bajtól, védte a szőlőt a vihartól, a várost a pusztítástól. így tartották. S minthogy a hegy lábánál folyt el a Gyöngyös-patak két ága, a Malomárok és a Mezei-patak, a kereszt tükörképe e két ágban, a „vizeken” tükröződhetett vissza. A konkrét megfelelésen túli mély, vallásos üzenete mára persze látnivalóvá redukálta az egészet. Ez a töredék jobban járt, mint a társa a szélső ablakközön. Ott csak a kiemelt betűtöredékek maradtak fenn.

Ugyanakkor van egy másik, tökéletesen fennmaradt szöveg is. A tér túloldalán. A sgraffitóval díszített polgárház homlokzatán ez olvasható: „Nőit est volentis, neque currentis, séd miserentis Dei MDCLXV1II”. A Károli-biblia így magyarította: „Annak okáén tehát nem azé., aki akarja, se?n nem azé, aki fut, hanem a könyörülő' Istené - 1668”). Itt nincs mód arra, hogy belemenjünk e Szent Pál-idézet üzenetének magyarázatába. Abba sem, ahogy Ottlik Géza. „Iskola a határon” c. művével ez a kőszegi ház bekerült az európai irodalmi köztudatba. Arra azonban érdemes felfigyelni, hogy ez a felirat éppen abban az esztendőben, 1668-ban készült, mint a városháza felirata a szőlőhegyekről. Jószerével ez az egyetlen szöveges épületdísz Kőszegen, amely a szőlőre utal. A felirat Kőszeg protestáns korszaka utolsó éveiben készült. Rajta még nyoma sincs annak a szentkultusznak, amely majd a rekatolizációt jellemezte Kőszegen. Ez persze nem értékítélet akar lenni, hanem ténymegállapítás. Hiszen a XVIII. századi város a maga kegyúri jogával pazar szoborprogram- mal díszítette fel a nyílt tereket és utcákat, hidakat és hegyeket.

Egy kultúra vége. Sajnos, mára új világrend kezdetén vagyunk. Vége a latin kultúrának. Vele egy magatartásnak is. Megkezdődött a tömeges latin-analfabétizmus. Nézzük majd a templomokat, épületeket, a szobrokat, emléktáblákat és síremlékeket. És nem lesz közünk hozzájuk. S minthogy nem értjük őket, majd legyintünk rájuk. Hamarosan már erre az egyetlen megmaradt szöveges szőlőmotívumra sem figyelünk.

Szóló'szakrális épületen. Az kétségtelen, hogy a legrégibb, ma is látható építészeti emlék, amely szőlő-motívummal büszkélkedhet, az az egykori Magyartemplom (Szent Imre-templom) a kőszegi Belvárosban. Az más kérdés, hogy a templom főpárkánya alatt futó stukkófríz vélhetően jóval későbbi, mint a templom építése. Vajon mire lehet menni ilyenkor ezzel az ötlettel? Hiszen a templom legszebb, külső vakolatdíszét választottuk el a főépülettől. A templom ugyanis 1615-1618 között épült a magyar ajkú protestáns hívők részére. 1673- ban aztán a bécsi és a pozsonyi kormányzati hatóságok a katolikus hívőknek adták. 1697-ben pedig a város plébániatemploma lett. Ennyit előre kellett bocsátani, hogy értsük a kétségeinket. Az eresz alatt körbefutó stukkódíszt ugyanis 1805-ben készítette a város. Szent Imre születésének nyolcszáz éves évfordulójára. Hiszen a templomot már korábban Szent Imre védőszárnyai alá helyezték.

17