Életünk, 2006 (44. évfolyam, 1-12. szám)
2006 / 1. szám - Bakos Ferenc: Szindbád - Olvasó
„Most majd én leszek a nyakkendős ember!” Nyomatékosan figyelmezteti tükörképét, hogy nincs helye az efféle dölyfös mondatoknak. A barna-alapon fekete-arany, keleties-rombusz-mintázatú nyakkendőjét választotta az útra, melyet elsős egyetemista korában kapott karácsonyra: lapos díszdobozban érkezett ajánlott levélként, azzal a szívdobogtató kézírással címezve, és nem volt szabad kinyitnia, csak a fa alatt. Szilveszterkor felkötötte a nyakkendőt, még a hozzá tartozó díszzsebkendőt is gondosan elhelyezte a szivarzsebbe, hogy a családi körben végighallgatott rádiókabaré után első fájdalmas férfi-könnyeit belepotyogtassa éjféli diólikőrös poharába... A világoskék, vonalkázott, nagy időket megélt szafári-öltönyéről már percekkel ezelőtt lemondott, épp egy másik hőzöngő mondata kapcsán: „Fontos, hogy az első pillanatban meghódítsd!” Meg aztán emlékezett: az egyik véget nem érő nyáron, már technikumosként, randevúra hívta Ceglédi Klárit; egy világoskék vászonnadrágot húzott sárga garbóval; a délutáni kánikulában ültek egymás mellett a templomkerti pádon - ő és Ceglédi Klári! - anélkül, hogy egy közeledő mozdulat történt volna köztük. Most az akkori öltözete kanáriszíneit kárhoztatta - hát maradt a mértéktartóan kék ing és a kényelmes szürke öltöny, zsebében a szantálfa olvasóval. („Hát-tál nem kezdünk mondatot! - szól intőn felemelve ujját Kaci bácsi. - A hátnak hasa is van, barátocskám!”) Rohan az idő, amint az várható. Kapkodva eszi a pirítóst lágy tojással; a második csésze forrón párolgó teát ott kell hagynia, nagy lemondással: tejjel-cu- korral erőt adna az induláshoz. A szikrázó reggelben nyomasztó gondolatok legyeskednek: elzárta-e a tojásfőző alatt a lángot, vagy csak takarékra tette? A víz kizubog majd, eloltja a gázt, szivárog egész hétvégén, megtölti a lakást... Buszmegállói kérdés: Menni vagy nem menni? A vonatozás első órájáról nem tudna számot adni magának, még akkor sem, ha valami detektív faggatná alibi-ügyben. A következő óra azzal telik, hogy megpróbál a magával hozott tanulmányterven dolgozni. Az infrastrukturális távvezetéki hálózatok vizsgálata. A géppel hevenyészve teleírt, golyóstollal átfirkált papírjai kijózanítják: „Most nem Baradlay Ödön vonatozik ám az ország másik felébe, még csak nem is a névtelen huszár. Akkor ki a csoda? Csak az a fontos, hogy ne hazudj! De nem hazugság már maga az is, hogy nyakkendőt kötsz, és azt hajtogatod magadban: megyek életem első szerelméhez..? A Nyugati pályaudvar virágos boltjában vesz három szál piros rózsát, zöld nélkül. Párosat nem illik, egyet meg nincs mersze. „Egy rózsaszál szebben beszél, mint a legszerelmesebb levél!” - énekli benne egy mokány kis János vitéz csúfondárosan. A kupéban idős hölgyek és urak utaznak ugyanazzal a célállomással valami jelentőségteljesen kerek évszámú érettségi találkozóra. Ez idáig rendben is volna, hisz „voltaképpen” - e tüskés szóvirággal önmagának kedveskedik - ő is egy kétszemélyes iskolai találkozó felé tart. Csakhogy a két öregúr, őt közrefogva, és alkalmi hangvezető közegnek tekintve, sorolja-sorolja a deákos csínytevéseket, egymás szavába vágva. Megkéri őket, cserélhetne valakivel helyet, nem ragaszkodik sem az ablak melletti, sem a menetiránnyal szembeni üléshez. „Ott még nem tartunk, hogy testnyílásaimon, nevezetesen az ámbrásan 70
