Életünk, 2006 (44. évfolyam, 1-12. szám)

2006 / 1. szám - Bakos Ferenc: Szindbád - Olvasó

utakat. Valahol krumplit árultak, nagy kupac rothadásnak indult krumpli a jár­dán, és a gyerekkorából, a szovjet laktanya vidékéről felrémlő édeskés szag elől menekülve átvágott a túloldalra. Hirtelen kijózanodott: ott állt a dimenziója- vesztett térben, időben úgy a beláthatatlan huszonegyedik században és a ma­dáchi jégkorszakban egyszerre; sehol egy teremtett lélek, és őt magát is csak a felismerés tüntette ki egyszeriségével: lelke egy másik planétán maradt. Meg­borzongott, és fázott is. A szürkület irányába tartott, a szálloda felé.) Magában forró lüktetéssel, sistergéssel válaszolt minden kis nyelv-csettin- tésre, meghitten hangzó cuppantásra... (Figyelneki - az éjszakai kilengés sápadtságát leszámítva - megint az a mo- kány magyar gyerek volt, akivel valamikor rég - tán két napja az állófogadáson - meg akarták hívatni magukat az emancipáltnak tűnő körzeti pártitkárnővel egy uráli kirándulásra; aztán valahogy itt is ott is több volt a gyűlés, megbeszé­lés a kelleténél, és a tengelyes utazás elmaradt, pedig vonzotta őt az Ural lába, Etelközön át... „Nem is mondtad, hogy neked még van hazai barackod!” - kezdte Figyelneki. „Volt.” Mire Figyelneki: „Vigyáznod kéne, hogy mit be­szélsz a Kereskedelem előtt! Egyáltalán, miket mondtál neki?” - „Semmi kü­lönöset - így ő csak hogy egy kombinát úgy jó, ha korszerű... ha már a mi bauxitunkból csinálnak alumíniumot, legalább... meg hogy én végeredmény­ben szeretem az itteni vadmézet meg szamócalekvárt, amit barterben adnak érte.” - „És mi van azokkal az erkélyekkel?” - „Egyszerűen ízléstelenek. Nézd meg, egy lakótelep tele korrodált alumínium erkéllyel...” - „Figyelj ide - mondta baráti hangon Figyelneki -, barátin megmondom neked, engem meg­bíztak otthon, hogy figyeljelek, tudod...” Figyelneki váratlan vallomásának igéje fölöslegessé tette, hogy akárcsak markírozza is az alanyt. „Ne vágd el ma­gad!” Az egésztől valahogy nem lett jobb kedve. Egyszeriben rájött, hogy ma még egy falatot se evett; az első emeleti büfébe liftezett csirke-sör ügyben. A csirke inas volt, a sör langyos és édeskés, szobájában ruhástól az ágyra dőlve nyeldekelte. Kintről, a folyosóról lábdobogás, kurta párbeszéd hallatszott - felismerte a kacér nézésű gyezsurnaja hangját, ami egy célratörő férfihang kér­déseire adott válaszokat. A férfi hivatalos hanghordozásából arra következte­tett: Figyelneki máris jelentett, Kereskednek! is megtette a szükséges lépése­ket, és most, útlevelét már lefoglalva jönnek, hogy megkérdezzék: „Hogy is ál­lunk azzal a vadmézzel?” Kínjában elszopogatta az ízetlenné erőtlenedő sört, figyelt a kinti hangokra, melyek hol távolodtak, hol közeledtek - valaki kétség­kívül keresett valakit a szállodavendégek közül majd az ablak sötétbe-boru- lására némiképp fellélegezve kislámpát gyújtott. A lámpa fénye az átellenes, érintetlen ágyra esett, és szeméhez egészen közel, az éjjeliszekrényen megvi­lágította azt az egybe-csomagolt kettős grúz teadobozt, amit a reptéri szuve­nír-boltban vett márkáért. Hirtelen késztetést érzett, hogy szétszakítsa a két dobozt, a csomagolópapír recsegő, eufóriás zajával törve meg maga körül az elviselhetetlenné váló csendet. Felemelte a telefont, a tolmácsnő szobaszámát tárcsázta, és egy esdeklőre sikerült mondattal töltötte meg szobája ürességét: „Tényleg felvarrnád a nadrágom hajtókáját?”)- Ez őrület! - mondta most inkább vidáman, mint őrülten a nő. Ballonka­bátos térdelő alakja szinte heroikussá vált a reggeli szürkületben, amint újra 68

Next

/
Oldalképek
Tartalom