Életünk, 2006 (44. évfolyam, 1-12. szám)

2006 / 7-8. szám - Prágai Tamás: Az átváltozás (3. rész)

napot tűzte ki, hiszen többször latolgatták már a dátumot. Keveset mondanék azzal, hogy izgult. Lehet, hogy nagyobbrészt magától a feladattól tartott: attól, hogy a kitűzött cél érdekében muszáj cselekednie. Tudta, hogy nem lehet biztos a sikerben (gondolatait puhán letapogatva pontosan látjuk, hogy legalább a csókig el akart jutni), és a helyzetet „ezzel az első csókkal teszi egyértelművé”.

Ágnes néhány percet késett, valami különös történet miatt: sokáig kellet keresnie a konditerem öltözőjének kulcsát. Amikor végre befutott a kivilágított üvegkalicka elé, megpuszilta, és hátravetette a sálját. Nem látszott zavarban lenni - ez megnyugtatta őt is. Magyarázkodni kezdett: nem bánja, hogy a másik késett, sőt, szinte jól esett rá várni, kifejezetten szeret várni valakire... Magyarázkodása zavaros volt; persze, érezte; és ettől még inkább zavarba jött. - Hova menjünk? - kérdezte praktikusan Ágnes, mire ő újabb körmondatokba kezdett arról, hogy a maga részéről mennyire nyitott, és annak örülne, ha az lenne, amit a lány akar.- Te akartál randevúzni, nem?

Helyrezökkentette ez az aprócska gáncs. Javaslattal élt, melyet a lány azonnal elfogadott. S mert csaknem tavaszi idő volt (habár hideg), gyalog indultak a kitűzött hely felé.

Előzetes modellről beszéltem: semmi sem történt úgy. Setesuta módon bizonyítani próbált valamit, ahogy azok bizonygatják képességeiket, akik önmagukban bizonytalanok: szétszórtan hadonászott vékony szár karjaira csatolt ökleivel. Felvágni próbált Ágnes előtt, aki talán mindenkinél jobban ismerte; próbálkozása így lett eleve irreális. Mért gondolta, hogy meglepheti? Honnan vette, hogy fel kell vágnia? Valószínűtlenné tette magát ezzel a handabandá- val. A beszélgetés akár holtpontra juthatott volna - nincs kimerítőbb, mint mások öntömjénező lódításait hallgatni -, ha beszélgetőtársa türelmetlenebb. Volt is egy pillanat, amikor Ágnes elhallgatott. Talán néhány lépést tettek meg szótlanul kabátjukba burkolózva az erős, egyébként tavaszinak tetsző szélben, de ez is elég volt ahhoz, hogy úgy érezze: vesztett. Uralni akarta a másik figyelmét; figyelmen kívül hagyta, hogy erre nincs szükség. Túl voltak azon, hogy a beszéd közvetlenségéért kelljen küzdeniük. Ormótlanul hátrált bele a meghitté váló csendbe. Csalódottság lett rajta úrrá; és az a fokozott érzékenység, mely talán az átváltozás szövődménye, a meg nem emésztett emberi világ lenyomata, vagy a bogárlét maradéka, csalódottságát a végletekig erősítette fel. Lehet, hogy ábrándjáról le kell most mondania?

Úgy tűnt, igen. Alig ültek le végre egy megfelelőnek látszó helyen, józan lett, mint egy bíró. (Sokat mászkáltak kint a frissben: péntek este lévén minden hely tele volt partnerüket szórakoztató fiatalokkal; az egyik hely zsúfolásig tömve; a másikon hangosan bömbölt a gépi zene - ezek a pénzbedobáló zenegépek aztán kimentek a divatból; mire egy félreeső taverna halijában végre leültek, a feje kitisztult.) Ne higgyük, hogy ez mellékes. A szerelemnek szüksége van koncepciókra, melyekben feloldódhat; minden szerelem rögeszméket: egy-egy közös hiedelemvilágot ápol, melyben a jeleknek, a találkozásoknak és eseményeknek végzetszerű jelentősége van, vagy legalább egy végzetszerű jelentése: az, hogy magát a szerelmet erősítik. Az ő koncep150