Életünk, 2006 (44. évfolyam, 1-12. szám)
2006 / 7-8. szám - Prágai Tamás: Az átváltozás (3. rész)
Mostanában alig látom. Egész napokra tűnik el. Este, a sötétben hallom, szuszog felfelé a lépcsőn. (Mert a lépcsőn felfelé szuszog.) Tompán, fásultan zuhan a könyvespolc lábához terített szivacsmatracra, dermedt mozdulatlanságban hever hajnalig. Mosdatlanul és kócosán az utcán találja a pirkadat. Egyszer meglestem holdfényben az arcát. Ugyaniigy hevert a könyvespolc sarkában, mint legelőször. De nyugodtabb, ránc- talanabb volt ez a számomra akkor kedves arc. A különös megvilágítás tette? Nem tudom. Összegyűrődött a néhány hét alatt, amit köztünk töltött, elgyötört lett, szinte kérges; durva, barázdált felület bukkant elő a csecsemőmáz alól. Akik hidegben-szél- ben a szabadban dolgoznak, a parasztok és a kőművesek arca ilyen. Arra gondoltam, jó volna fölébreszteni, mellé bújni és szeretkezni, görcsösen és sokáig, miközben István odabent szuszog a belső szobában és félni kell, bogi a tempózásra felébred. Nem tudom, mivel tölti az időt, és nem merek rákérdezni. Különös árnyékot vetett rá a holdfény. Az ablakrács mintája bezuhant az ablakon (az ablakpárkányra helyezett virágváza, a könyvespolc éle és eg' belógó „marionettbábu” ellentételezte ezt az árnyékot), fekete, cizellált él futott keresztül a könyvespolc lábánál heverő és mély álomba merült bogár testén, mint valami kulcslyuk körvonala — igen, egészen világosan ez a kép ötlött eszembe, ez a kulcslyuk. Használatlan pincezár. Jelképes ez, mint eg’ filmben. Mindannyiunk élete zár, melyet a másik ember nyit fel. Könyvjelző ez a kép: figyelmeztet, magasröptű mondanivaló jön. (A rendező díjat szeretne nyerni Cannes-ban). Egyfajta zárvány az ő bezárult élete. Az árnyék kivetíti a mélységét, anyagszerűségét, mintha fekete vaslemezekből lenne összerakva az egész ember. Visszaosontam a belső szobába.- Lehet tudni, bogi ilyenkor hol van? — kérdezi István. István kérdései elszakítanak tőle. Amikor Istvánnal szeretkezünk, hallom, hogyan vergődik kint a szivacsmatracon, a vackán, tak, tak, aztán kattan a bejárati ajtó zárja, behúzza maga után, már az utcán van: hajnalban, amikor fölkelek, gyűrött és üres a g' apjátakaró.- Talán van valakije.- Nem mondod komolyan ...! István ferdén tartja a kávéscsészét, a kávé csaknem kifolyik a földre.- Mén ne lenne valakije?!”- Magyarázta, talán van valakim. Nekem! Ha...! Amikor rájuk nyitottam. Képzelheted! Csutorás éppen tőle kérdezte, hogy van-e „oldalbordám”... A szürke pulóveres gesztikulál a kávéskanállal, mint egy zsonglőr.- És? Van... „oldalbordád”?- Csak oldalbordázhatnékom van. De az is csak időnként és hellyel-közzel. A magas fiú csuklásszerűen nevet.- Megkérdeztem, mért nem jöhetek be akkor, amikor szeretkeznek.- Ezt nem hiszem el! Tényleg kérdezted? Nem gondolod, hogy... nekik is lehet magánéletük? Topog a kartonlapokkal borított íróasztal előtt. 143
