Életünk, 2006 (44. évfolyam, 1-12. szám)
2006 / 7-8. szám - Alexa Károly: Könyvről könyvre - Zsidó könyvszemle, Függelék
származására, és most láthatjuk, miféle frusztrációk tették ilyen torz személyiséggé, megjegyezhető', hogy beszámolónak van némi szociológiai jelentése is (külvárosi proli zsidóság). Nagyon nagy visszhangja volt két könyvnek. Az egyiket Németh Gábor jegyzi: Zsidó vág}'? (Kalligram, 2004). Ebben a könyvben minden „ál”, csak az eró'sza- kos nyomakodása nem. Alszemélyiség, a múlt hamis rekonstruálása, álnyelv, áltörténet, álalakok. A szokott képlet: kommunista család gyermeke, aki valamikor szembesülni képtelen az eredetével. A „sehova nem tartozás” tudata az olvasót nem készteti együtt érző szánakozásra, oly sok itt a szövegben a gyűlölködő mondat, uszító frivolitás (1956, magyarság, kereszténység). A másik mű mintha egy családregény és egy nagy eredetnyomozás műve kívánna lenni, sajnos ezt sem író írta, hanem két jelentős író leszármazottja: Karinthy Márton. ( Ördöggörcs, Ulpius-ház, 2003.) Ez sem mondható jóhiszemű könyvnek, bár valószínűleg a szerző szándéka ellenére, egy - zsidóságától is nyomasztott - figura torzulásának plasztikus rajzolata (enyhe képzavarral élve), amelynek talán egyetlen filológiai értéke a Karinthy-familia asszimilációs kezdeteire vonatkozó információsor. Mit lehet egy olyan elbeszélő írásával kezdeni, akinek nincsenek normális emberi viszonyulásai, akinek életében nincsenek meghitt pillanatok? Afféle köztes - irodalmi-zsurnaliszta - szövegeket ír, és a nem zsidó olvasó számára sok apró kuriózumot ad (a teljes igénye nélkül említve) pl. Ungár Richárd (Dob utcai mesék, Makkabi, 2002.): valami kedves folklórféle ez; amiként mélyebben és számottevőbb irodalmibb súllyal Benedek István Gábor több kötete (A komlósi tóra, SÍK, 1994, 2001, A lovag napjai, Talált és kitalált történetek Bródy Sándorról, Athenaeum, 2000.). Benedeknél az a rokonszenves, hogy nem akar világmegváltó beszélyszerző- ként szerepelni, a legegyszerűbb — és a magyar irodalom legjellegzetesebb — beszédmódját műveli: azt a fajta mesélést, adomázgatást, kuriózumokról való személyes tónusú tudósítást, amely úgy szövi a szót, hogy tudatában van a hallgatóságnak. Történetei vidéki mesék, Tótkomlóstól San Franciscoig és Szerednyétől Durazzoig. Sajnos jó magyarra nemigen akadunk alakjai között, ha igen, az is tót. A komlósi tóra és a Szerecsen Pisti című elbeszélése minden zsidó novellaantológiába beillenék, és talán nemcsak oda... iMegbocsáthatatlan aránytalanság és a kritikai ildorn súlyos megsértése az, hogy a jelesebb, néhol a maradandóság jegyeit is (mintha) mutató művekről éppoly elnagyolt leltározással beszélünk, mint a gyengébbekről. Mentségül csak a helyhiányt hozhatjuk fel és a reménynek ama szavát, hogy talán még egy ilyesféle kurtára szabott ismertetés is figyelemfelhívás: jóvátesz valamit az őket ért kritikai méltánytalanságokért - hiszen nem sok jelét tapasztalhattuk esetükben a mértékelő és elemző ítészi figyelemnek. Két „szociográfiát” emelnék ki mindenekelőtt, azért idézőjelben használva a szót, mert ha szociológiai értelmezhetőségűek is ezek a munkák, valójában önvallomások, amelyeknek centruma a háború: az egyik könyvet a háború maga fejezi be, a másik a továbbélés és rendíthetetlen önazonosság nyugalmát árasztja. A Ködkárpit Hoffmann János emlékirata (Szombathely Megyei Jogú Város kiadványa, 2003.), a legszebb magyar holo- kauszt-memoárok, pontosabban, naplók egyike. 1940-től 1944-ig tartó magánfeljegyzések gyűjteménye, a családi utókornak... Remek magyar nyelv, megnyerő európai kultúra. Es miközben olvassuk, három időréteg megrázó elegye működik bennünk, mint egy szimultánista regényben: a boldog békeidőké az égjük, a megírás mind nyomorúságosabb kora a másik, és az olvasás ideje: amikor tudjuk hogy egy év múlva már mindenki halott lesz - író, címzettek, szereplők. Bácskái Sándor könyve a magyar ortodoxiáról akarja megmenteni azt, amit a személyes tanúságtétel még továbbörökíteni hajlandó. (Az első'nap, Múlt és jövő, 2004.) Interjú-kollázs ez, a zöme külföldön került magnetofon szalagra (a 64 szereplő közül hárman élnek, éltek, ott, ahova valósiak...). Hangsúlyozottan „magyar” beszélgetések ezek. A bevezetőben olvassuk a mondatot, amihez nincs mit hozzátenni: „A mesélők legtöbbje ötven-hatvan éve elment Magyarországról. Meglehet, néhányan érzékletesebben meséltek volna ivritül, 136
