Életünk, 2006 (44. évfolyam, 1-12. szám)
2006 / 7-8. szám - Pelle János: Asszimiláció: illúzió vagy realitás?
carpe diem filozófiájához és ahhoz, hogy az emberi cselekvések indítóoka nem a társadalmi, gazdasági vagy nemzeti feleló'sségvállalás, hanem pusztán az egyéni önmegvalósítás, Molnár a világproblémákat szalonproblémákká egyszerűsítette le. Könnyedén sikló tolla mindig kész volt az embereknek vigasztalást, menekülést és megkönnyebbülést nyújtani - egy olyan vidám, illuzórikus világot ábrázolt, ahol a konfliktus nemcsak élvezetes, de megoldható is. Pontosan ettől a léha szemlélettől vált Molnár a kritikusok könnyű prédájává - de ugyanez volt az oka annak is, hogy hívei guruként tisztelték, s hogy annyi követőre talált, és több millió ember kedvenc szerzője lett szerte a világban.”19 Vegyük közelebbről szemügyre Molnár Ferenc színműveit, különös tekintettel, arra, hogy miként, illetve milyen áttételekkel járja körül az asszimiláció problémáját, a századelő Budapestjének kimeríthetetlen s rendkívüli pszichológiai érzékkel elemzett „társaságbeli” tapasztalataira építve! Nagy György 1978-ban, németül írt monográfiájában szellemi és társadalmi céljai szerint hét csoportba sorolja Molnár darabjait.30 Ezek közül mi csak az 1930-ig írt jelentős, irodalmilag értékes, ma is játszott alkotásokat soroljuk fel, előadásuk évével együtt. Az első csoportot a „polgári vígjátékok” alkotják: az Űri divat (1917), Egy, kettő, három (1929) Második csoport: a színházról szóló darabok. A testőr (1910), Előjáték a Lear királyhoz (1921) Marsall (1921), Ibolya (1921) Játék a kastélyban (1926) Harmadik csoport: a transzcendens darabok Liliom (1909), A fehér felhő (1916), Égi és földi szerelein (1922) A vörös malom (1923) Negyedik csoport: a „proletár-darabok”. Liliom (1909), Az üvegcipő (1924) Ötödik csoport: a pszichológiai darabok. Az ördög (1907), A farkas (1912) Hatodik csoport: főnemesi körökben játszódó szalonkomédiák. A hattyú (1920), Olympia (1928). Hetedik csoport: bohózatok. A doktor úr (1902), Józsi (1904). Első pillantásra is nyilvánvaló, hogy Nagy György felosztása mennyire zavaros és használhatatlan. Az egyik főmű, a Liliom a harmadik és a negyedik csoportban is szerepel mint „transzcendens” és mint „proletár” darab. Még problematikusabb, hogy a monográfia szerzője teljesen önkényesen osztja fel Molnár szemléletében, színpadi technikájában, sőt motívumaiban is feltűnően hasonló színműveit. Hiszen az életmű gerincét alkotó „pszichológiai” darabokban szinte pontosan ugyanazokkal a témákkal, a férfi-nő kapcsolattal, illetve a szerelemnek a társadalmi közeghez való viszonyával találkozunk, mint a „szalonkomédiákban” és a „színházról szóló” darabokban. Sőt, ha közelebbről megnézzük Molnár első sikerét, A doktor úr című bohózatot, megtaláljuk benne a „polgári vígjátékot”, vagyis az 1902-ben írt bohózatból egyenesen, minden további nélkül levezethető az 1929-ben írt zseniális egyfelvonásosa, az Egy, kettő, három. A továbbiakban kísérletet teszek az 1918-ig írt Molnár-darabok és prózai művek problematikáját az asszimiláció és emancipáció jelenségével kapcsolatba hozva elemezni. Tisztában vagyok vele, hogy Molnár az első világháború után is nagysikerű műveket írt, sőt, még a harmincas években is született egy maradandó kisregénye, az 1933-ban kiadott Zöld huszár. Másrészt az is tény, 94
