Életünk, 2006 (44. évfolyam, 1-12. szám)
2006 / 7-8. szám - Pelle János: Asszimiláció: illúzió vagy realitás?
kel viseltetnek, holott több mint ötezer éve éltek együtt a finnugor népekkel, s beszéltek velük együtt egy ma már csak töredékesen rekonstruálható ősnyel- vet. Tehát még az egykori nyelvi asszimiláció emléke sem közömbös a számunkra.) A századelő' Budapestjén viszonylag teljessé vált a nyelvi asszimiláció, hiszen a milliósra növekedett lakosság túlnyomó többsége már csak magyarul, vagy magyarul is beszélt. Ekkorra jött létre az a nagy tömegű, vásárlóeró'vel rendelkező és szórakozásra éhes közönség, amit a XIX. század első felében, a reformkor magyar színtársulatainak még nélkülöznie kellett. Viszont minden más téren súlyos konfliktusok lappangtak a felszín alatt: vallásra való tekintet nélkül letörlesztendő emancipációs hátránya volt a szegényeknek a gazdagokkal, a közrendűeknek az arisztokratákkal, a nőknek a férfiakkal szemben. Ugyanakkor a zsidó származású, bővülő anyagi forrásokkal rendelkező, kulturális fölényben lévő polgárság a politikai részvétel terén akart emancipálódni, részt kért az állami, önkormányzati vezetésből, melyre képzettsége és felkészültsége révén igényt tartott. Szemben állt vele az a „birtokon belüliekből” álló, önmagát később „keresztény-nemzeti középosztályként” definiáló réteg, mely gazdaságilag egyre nehezebb helyzetbe került. Ok a zsidók kulturális és gazdasági fölényét akarták kiegyensúlyozni, és a két, közvélemény formáló csoport között élesedő konfliktus már viszonylag nyíltan jelentkezett a századelőn, az egyetemi ifjúság mozgalmaiban. Mikor tekinthető befejezettnek az asszimiláció? Egyes felfogások szerint viszonylag hamar, amikor az „új honpolgár” tűrhető szinten elsajátította a nyelvet, lojális és gazdaságilag integrálódott. A magyar állami hatóságok megelégedtek azzal, ha a nemzetiségek eljutottak erre az asszimilációs szintre, vagyis elfogadták a status quo-t. Ismeretes, hogy a magyar zsidóság 1867 után ennél sokkal többet, rendkívüli teljesítményt nyújtott. Elég, ha csak utalunk rá, hogy az ifjú Neumann, a későbbi Molnár Ferenc példáját idézzük, aki gyermekkorában rajongott Kossuth Lajosért, részt vett 1894-es dísztemetésén, és élete végéig ereklyeként őrizgette egy koszorúszalag darabját. Molnár, a húga emlékezése szerint többször is meghatottan elvonult Kossuth koporsója előtt, melyet a Nemzeti Múzeum előcsarnokában ravataloztak fel. A hely amúgy néhány lépésnyire esik attól a sétánytól, ahol a magyar hazafiságot allegorikus formában megörökítő, világhírű ifjúsági regénye, A Pál utcai fiúk kezdődik... Csakhogy a keresztény „úri társaság” a huszadik század elején már nem elégedett meg a zsidóság kulturális és érzelmi asszimilációjával. Befogadásukhoz „emelték az asszimilációs tétet”: vallási asszimilációt is követeltek, elvárták a keresztény vallásra való áttérést, ami az asszimiláció folyamatát irracionális dimenzióba emelte. A szekularizáció útján előrehaladt magyar társadalomban ugyanis, ahol már kisebbséget alkottak a hagyományos falusi közösségekben élő keresztény hívők, képtelenség volt elvárni az urbánus életvitelű, az átlagosnál műveltebb zsidóktól, hogy áttérésükkel magukévá tegyék a Krisztusba vetett őszinte, naív hitet. Ezzel ugyanis már a nagyvárosokban élő „született keresztények” sem rendelkeztek. Vagyis a zsidók megkeresztelkedé- sét az asszimiláció feltételének tekintő egyházi és világi körök is pontosan 91
