Életünk, 2006 (44. évfolyam, 1-12. szám)

2006 / 7-8. szám - Pelle János: Asszimiláció: illúzió vagy realitás?

megterhelve zajlik. Ha ez egyik fél, illetve társadalmi csoport valamelyik téren előnyben van, a másik részéről jogosan merül fel e hátrány ledolgozásának, vagyis az emancipációnak az igénye. Ahhoz, hogy az emancipáció sikeres legyen, nagy becsvágyra és kitartásra van szükség a feltörekvő egyének részéről, ugyanakkor az ilyen helyzetekben önérzetek sérülnek, a felek súlyos sebeket osztanak és kapnak. Ugyanakkor a sikeres jogi, illetve társadalmi és gazdasági emancipáció távolról sem azonos az asszimilációval, melynek legszervesebb, sokak szerint ideális formája, ha a két, eltérő hagyományú és szo- cializációjú csoport tagjai szerelmesek lesznek egymásba, összeházasodnak, és közös gyermekük születik. Ennek az asszimilációs „csodaszernek” a vegy- elemzése Molnár Ferenc életművének tengelye, központi motívuma.

Abban, hogy az asszimiláció problémája mindmáig súlyos neurózissal terhelt, szerepe van Farkas Gyula Az asszimiláció kora a magyar irodalomban című, nagy visszhangot kiváltott művének, mely 1939-ben, a második zsidótörvénnyel szinte egyidejűleg jelent meg. Ez a hírhedtté vált, ugyanakkor komoly felkészültségről árulkodó, antiszemita tendenciájú könyv az oka annak, hogy közvéleményünk az asszimiláció kérdéseinek elemzését mindmáig összekapcsolja a kirekesztő törekvésekkel, illetve a Holocausttal, melynek a zsidó származású irodalmárok között több mint száz áldozata volt, köztük olyan, magukat katolikusnak, de mindenekelőtt magyarnak valló alkotók, mint Radnóti Miklós, Szerb Antal és mások. Farkas irodalomtörténeti értekezése lényegében Ady Endre és a századelő asszimilációfelfogásának visszájára fordításából, illetve tagadásából indul ki. Míg a század eleji progresszió képviselői, illetve az írók, újságírók többsége abból a megfontolásból indult ki, hogy a magyar és a zsidó lelki alkat összeolvadásából valami egészen új érték jön létre, mely gazdagítja és megújítja a magyar kultúrát, addig Farkas ennek épp az ellenkezőjét állítja: szerinte a zsidó származású magyar írók lelkűkben nem magyarok, s tevékenységükkel leziillesztették a XIX. században nagy teljesítményeket létrehozó magyar irodalmat. Gondolatmenete tükrözi Szekfű Gyula nevezetes Három nemzedék című művének a hatását, illetve Németh László Kisebbségben című 1939-es esszékötetének tarthatatlan „hígmagyar-mélyma- gyar” ellentétre épülő felfogását, melyet Babits Mihály „az őrült kertész művének” nevezett a Nyugatban. De amíg Szekfű, illetve Németh László megelégszik önkényesen alkalmazott szellemtörténeti kategóriák alkalmazásával (ennek alapján sorolja az utóbbi Vörösmartyt is a „hígmagyarok” közé), Farkas Gyula már egyértelműen az 1867 és 1914 közötti időszakra koncentrál, és azokat az alkotókat nevezi pejoratív módon „asszimilánsnak”, akik német, illetve túlnyomó többségben zsidó származásúak, vagyis lelki alkatukat egyértelműen a szüleik vallásával, illetve nemzetiségével hozza összefüggésbe.

Ehhez képest Farkas Gyula semmiféle használható definícióját nem adja az asszimilációnak, és következetesen keveri a nyelvi, a kulturális-érzelmi és a vallási asszimiláció fogalmait. Ugyanakkor megkülönböztet „népi” (azaz falvakban zajló, és elsősorban németeket és szlovákokat érintő) és „városi” asszimilációt. Az utóbbit, melynek legfőbb színtere természetesen a XIX. század végi és a XX. század eleji Budapest volt, felszínesnek, nyelvileg is hiányosnak és idegen szelleműnek tartja. „Az a zsidó, aki elég naív volt a levegőben röp89