Életünk, 2006 (44. évfolyam, 1-12. szám)

2006 / 7-8. szám - Pelle János: Asszimiláció: illúzió vagy realitás?

is tanúja volt. De ahogy a munkásosztály küldetésébe vetett hitet nem vette át az apját látogató szakszervezeti vezetőktől, ugyanúgy megvalósíthatatlan utópiának tekintette a cionizmust is, a magyar zsidók túlnyomó többségéhez hasonlóan. (Megjegyzendő, hogy Molnár közeli íróbarátja, Heltai Jenő Herzl Tivadar unokatestvére volt, és ő sem lett cionista.) A radikális disszimilációval, a Palesztinába való kivándorlásával és az új haza megalapításával szemben Molnár, mintegy az apai tekintély ellen lázadva, a reális asszimiláció lehetőségeit kutatta. Vagyis az életművében végig szembenézett azzal a valóban lényeges és a huszadik század folyamán oly tragikus válaszokhoz vezető kérdéssel, hogy van-e a zsidóságnak jövője Magyarországon, illetve Európában. Molnár a disszimilációval saját hazafiságát állította szembe, hitét a magyar nemzetben, melyet számára a Kossuth-kultusz testesített meg. Erről az 1933- ban született Zöld huszár kisregényében a következőket írja: „A bronz Kossuth aranybarnán csillog fölöttünk a napfényben, szónoki gesztusra emelve jobbját. Balja kardja markolatán nyugszik. Előtte ünnepi emelvény, nemzetiszínnel bevonva. Kellemes őszi idő van, a kisvárosban nyugalom, vasárnapi csend, az ünnepi szónokok minden szava tisztán és messzire hallatszik. Édes, szép ünnepélyesség ez, lassan úszó fehér felhők alatt, örök szerelmem, Kossuth lábai előtt.”

A huszadik század folyamán a méltatok többsége a lelkes rajongás, illetve az irigység hangján szólt Molnár páratlan színműírói teljesítményéről és annak hazai és külföldi fogadtatásáról. De az említett kritikák (akár a jobb-, akár a baloldalról érkeztek) képtelenek voltak válaszolni arra a nyilvánvaló kérdésre: mi volt az oka annak - természetesen Molnár átütő tehetségén kívül -, hogy művei olyan hihetetlenül nagy visszhangot keltettek Magyarországon, illetve az európai (elsősorban a német, osztrák és olasz) közönségben? Tanulmányomban Molnár Ferenc 1918-ig született életművének elemzése alapján igyekszem „megoldani a rejtélyt”. Kiinduló hipotézisem, hogy központi témája - a zsidó asszimiláció lehetőségei, bizonytalan perspektívái - elemzésével legalább két évtizeddel megelőzte a korát. így amikor ez a neurotizáló kérdés a világháború után, a húszas évek években a közvélemény érdeklődésének gyújtópontjába került, Molnár problémaérzékenysége és brilliáns színpadi technikája révén a világ egyik legnépszerűbb színpadi szerzőjévé vált. Egész életében izgatta az identitás átalakításának, a környezet és a jellem egymásra hatásának problémája, melyet klasszikussá vált, fiatalon írt ifjúsági regényében, A Pál utcai fiúkban, és a pályája végén írt, Egy, kettő, három című egyfel- vonásos komédiájában egyaránt megörökített. Állíthatjuk, bár ezt konkrét nyilatkozataival nem, csak az életművével támaszthatjuk alá, hogy az „azonosság és másság” témája, mely az asszimilációs problémában gyökerezett, egész életében, „elvi megfontolásból” foglalkoztatta/

Molnár Ferenc pályájának leglátványosabb része a színpadi munkássága, de emellett prózaírói és hírlapírói életműve is lenyűgözően gazdag. Úgy gondolom, hogy Molnár Ferenc életművét célszerűbb prózaírói munkássága, mindenekelőtt a felnőtteknek szánt regényei felől megközelíteni, melyek „kulcsot adnak” színműveinek értelmezéséhez. Kisregényeiben és kevesek által ismert Andor című nagyregényében tükröződik felfogása a világról, a századelő fan84