Életünk, 2006 (44. évfolyam, 1-12. szám)

2006 / 7-8. szám - Pelle János: Asszimiláció: illúzió vagy realitás?

tott keserű vígjátékát, melyet második házassága ihletett. Ismeretes, hogy a vele folytatott hosszabb viszony „lezárásaként” 1922-ben feleségül vette a népszerű színésznőt, Fedák Sárit, de már az eleve kudarcra ítélt házasság előtt beleszeretett harmadik feleségébe, Darvas Lilibe, akit 1926-ban vett el. Az 1925 novemberében tartott vígszínházi bemutatón ő játszotta Irma, a tündéri cselédlány szerepét. Sípos Lajos, a negyvennyolc éves „asztalos és bútorrajzoló”, a szerző alteregója, akit a premieren Hegedűs Gyula alakított, mondja Az üvegcipó'harm a d i k felvonásában a rendőrnek, aki kihallgatja őt az őrszobán: „Nahát, most aztán nevezzenek Pinkásznak, ha egy szót értek az egészből. (Fölkel, erélyesen) Kérem szépen, bocsánatot kérek, de most már bátorkodom megkérdezni, mit akarnak itt tőlünk, és miféle társaságba vagyunk itt keverve?” A radikális antiszemitákra tett célzást a jórészt zsidó közönség pontosan értette.

Nem leszünk attól sem okosabbak, ha a legendás irodalmi folyóirat, a Nyugat körének értékeléséből indulunk ki. Ezt 1934-ben foglalta össze Szerb Antal Magyar irodalomtörténet című nagyhatású könyvével, mely 1992-ig tíz kiadást ért meg. A szerző Molnárt az „export-dráma” fejezetben tárgyalja, s bár tartózkodik mindenféle politikai indíttatású bírálattól, a következőket írja Molnár Ferencről: „A színpad bámulatos virtuóza, fegyelmezettsége és ökonómiája mintaszerű. De ha művét a színpadtól elvonatkoztatva tekintjük, nem sok marad. Alkotásán végighúzódik bizonyos enyhe, színpadi használatra való, komolyan nem veendő szimbolizmus, ég és pokol, angyalok és ördögök sűrű alkalmazása, problémái néha etikai problémáknak látszanak, de általában valami langyos kispolgári megbocsátásban oldódnak fel. Szimbolikája az érzelmes, de nem túl értelmes publikum szája íze szerint elvizesített változata a korabeli nagy drámaírók, Ibsen, Maeterlinck és Hauptmann szimbolikájának”. Szerb Antal Molnárnak azokat a darabjait tartja legtöbbre, „melyekben nagyszerű öntükrözéssel, Pirandellót messze megelőzve magát a színpadot teszi a színpad tárgyává: a Testőr, Színház címmel összefoglalt három egyfelvonásosa és a Játék a kastélyban”, fiatalkori darabjait és karcait pedig „dokumentumszerűen érdekesnek” tartja. Megállapítja, hogy Molnár darabjai „áttörték a korlátokat, amelyek a magyar irodalmat a külföldtől elzárták”, de még csak hipotézist sem kockáztat meg a nemzetközi siker okairól.’

1937-ben Schöpflin Aladár sem vélekedik róla kedvezőbben A magyar irodalom története a XX. században című könyvében. Szerinte „nem emelkedik télmái fölé... az eszközeit biztosan használó színházi ember lefogja a költői szárnyalását... polgári drámaíró, aki csak elmésségével, írói kultúrájával, színpadi ösztönének élénkségével emelkedik ki közönségéből, nem érzelmi életének gazdagságával és gondolkodó elméjének szárnyalásával”4.

A „magas irodalmat” megtestesítő Nyugat körének viszolygása Molnár Ferenctől és korabeli közönségétől napjainkig érezhető. Úgy tűnik, nemcsak nemzetközi sikereire, illetve jövedelmére voltak féltékenyek. Van valami életművének üzenetében, ami talán hatása szempontjából alapvetően fontos, de amiről a legműveltebb irodalmárok nem akartak tudomást venni, ezért sütötték rá az „üres színpadi virtuóz” bélyegét.

Egészen más ideológiai premisszákból kiindulva bírálta Molnár Ferencet a

82