Életünk, 2006 (44. évfolyam, 1-12. szám)

2006 / 7-8. szám - Sturm László: A felföldi kisváros - két nyelven, négy tollal (befejező rész)

siatku 20. storocsia. In: Mestianstvo a obcsianska spolocsnost na Slovensku 1900-1989, szerk.: Elena

Mannová, Pozsony, 1998.

y> Lövik Károly: A kertelő agár. Bp., 1970. 347. o.

Uo. 305. o. '

!l Lövik Károly: Az arany ke'z. Bp., 1918. 103. o.

Uo. 102. 104.O.

"Jankó Jesensky: Zuzka férjhez megy. Pozsony, 1964. 82. 83. 86. o.

" Lövik Károly: Az arany kéz. 105. o.

" Például: „A fegyház sárgán, józanon, hidegen emelkedett ki a patak menti rozzant füzesből” (Lövik Károly: A kertelő agár. 359. o.), „A hepehupás kövezet, a görbe ákácok fölött mély csönd honol, fekete leplet dobva a nyomorúságos vidéki városka falaira.” (Lövik K.: Az arany kéz. 101. o.)

16 Lövik Károly: A kertelő agár. 304. o.

Vö.: „A fenyőgallyakkal ékesített vasúti vendéglői teremben már vígan húzta a cigány” (Lövik Károh’: A kertelő agár. 353. o.); „A bejáratot fenyőlombbal díszítették, amely kellemes illatot árasztott” (Jankó Jesensky: Kisváros. 89. o.); „A bált a Fekete Sas szálloda nagytermében tartották, amely ezen az estén girlandokkal, pálmákkal és fenyőgallyakkal pompásan fel volt díszítve” (Emo Bohúny: Porlepte históriák. 189. o.); „Bevonulunk a szép díszkapu alatt (maga is néznivaló, fenyőgallyból formált, csinos alkotmány [...])”, „Az udvarban óriási sátrat emeltek, melyet szeretettel és leleménnyel ékesen földíszítettek. Minden oszlopát fenyőgallyal, virággal fonták be és megrakták színes mécsesek sokaságával” (Sebők Zsigmond: Színfoltok. 301. 303. o.).

!> Lövik Károly: A kertelő agár. 350-351. o.

" Lövik Károly: Az arany kéz. 105. o.

* Lövik Károly: A kertelő agár. 350. o.

41 Uo. 361.0. ’

4: Lövik Károly: Az arany kéz. 102. o.

4! Uo.

44 Uo. 105.108. o.

4> Lövik Károly: A kertelő agár. 357. o.

44 Radomir Konstantinovic: A kisváros filozófiája. Ford.: Bojtár B. Endre. Magyar Napló, 1992/10.

4 „Ha hozzászámítjuk még ehhez az örökmécsest is, amelyik a kereszten van, Pestnek sincs jobb világítása”, „Aztán az a híresség, az a nimbusz, amely apró fekete fejecskéjét övezte! Nagyvárosi lány volt. Sőt - fővárosi. Hogy mit jelent ez vidéken! Olyasvalami ez, mint a gyémánt a homokban, mint a liliom a pocsolyában, mint a királynő a jobbágyai között. Istenítés és gyűlölet. Imponálás és lekicsinylés. Titkos elismerése a szebbnek, bátrabbnak és vidámabbnak, és megtaposása az erkölcsileg alsóbbrendűnek, lelkileg rosszabbnak, visszataszítóan impertinensnek, cinikusan elvetemültnek” (Jankó Jesensky: Zuzka férjhez megy. Ford.: Kardos Oszkár. Pozsonj’, 1964. 86. 144. o.). „ A kisasszony, úgy látom, volt Párizsban - kérdezte kis szünet után” (J. Jesensky: Kisváros. 80. o.) „Ki varrta magának ezt a kabátot? Pesten készült, ugyebár?” (J.Jesensky: Vőlegény. 122. o.) „Mindig frissen vasalt pepita nadrágja és girardi kalapja jelentette ebben a kis fészekben Budapest vág)’ Bécs nagyvárosi eleganciáját” (Emo Bohúny: Porlepte históriák. 147. o.) „En már láttam első osztásai fővárosi temetést is, de olyan halottas-kocsit, amilyen a mienk, ott sem láttam. Nem én. Bátran a szemébe merem mondani akármelyik budapesti embernek!” (Sebők Zsigmond: Bajcsányi de eadem. 272. o.). „az egyiken fővárosi szabású frakk volt”, „Nyilván tetszett neki a frakkom, amelyet évek előtt, jobb időkben, Londonból hoztam volt.” (Lövik Károly: A kertelő agár. 353. 356. o.)

44 Vö. Oswald Spengler: A Nyugat alkonya 11. Bp., 1994. 126. o.: „Amit a parasztnak a háza - azt jelenti a kultúrembernek a város. [...] A város is növényszerű lény. A nomádszerű, a tisztán mikrokozmikus éppoly távol áll tőle, mint maga a parasztság. Ezért aztán valamely magasabb formanyelv kifejlődése mindig a tájhoz kötődik. Sem a művészet, sem a vallás nem változtathatja meg növekedésének helyét. Csak a civilizáció a maga óriásvárosaival fordul el a lelkiségnek ezektől a gyökereitől, és oldódik el tőlük. A civilizált ember, az intellektuális nomád újfent teljes mértékig mikrokozmosz, teljesen hazátlan; szellemileg szabad, ahogy a vadász és a pásztor érzékileg volt az. [...] Ma, ennek a kultúrának a végén, gyökértelenül kóborol a szellem tényleges és képzelt lehetőségeinek határai között. E két korszak közé esik az az időszak, amikor az ember képes volt meghalni is egy darab földért.” (Ford.: Simon Ferenc)

56