Életünk, 2006 (44. évfolyam, 1-12. szám)

2006 / 7-8. szám - Sturm László: A felföldi kisváros - két nyelven, négy tollal (befejező rész)

üres életű képmutató. A nagy trakták leírása jelzi, hogy a mennyiség válik főszemponttá: „Itt már terítve volt az asztal, amely megroskadt az almáskosarak, kerék nagyságú torták és ezüst süteménytartók súlya alatt. Bár a hófehér abroszon kávéscsészék állottak, azért a nefelejccsel kivarrt futón aggasztóan nagy borosüvegek is sorakoztak”40 (Bárányfelhők). Az elvi, erkölcsi kérdéseket testi szintre szállítva ütik el: Min gondolkodói? - szólt Beczkó vállamra téve kezét. - Talán egy kis szilvóriumon? - Semmin, édes öregem, azaz: egy csekélységen - feleltem mérgesen. - Azon, hogy egész Felsőpénteken egy jóravaló ember van, és az is börtönben tengődik. A fegyházigazgató nevetett. - Be vagy csípve, pajtás! - mondta jóindulatúig. - Ha nincs ellenedre, megeszünk a ’Biká’-ban egy korhelylevest. Az rögtön talpra állít, jótállók érte!”41 (Bárányfelhők) A nagy vágyak, tiszta törekvések letörnek, az energiák a mindennapok robotjába, ízetlen szerelmi kalandokba és értelmetlen tréfákba fulladnak. A szögletben festi minderről a legátfogóbb képet. Az eszménytelen kor előtt nincs távlat: a város „az egynapos legyek vidámságával élte életét”4-’. Mindenki a jelent akarja kiélvezni, ennek egyik következménye az általános eladósodás. A valósággal számot vetni képtelen emberek szemében érthetetlen és értelmetlen a jövő, de a cserébe kínálkozó jelen kiélvezése is csak a közvéleményben élő szórakozás-felfogáshoz való alkalmazkodást jelent, és nem igazi személyes érintettséget: „Az urak vadásznak, isznak, kártyáznak, az asszonyok estélyekre járnak, kacagnak, kacérkodnak, a leányok közt az a furcsa divat járja, nős embereket bolondítani”4’.

Az elbeszélés főszereplőjét egy reménytelen szerelem ébreszti rá ennek a világnak az elviselhetetlen szűkösségére, de végül ő se tud kiemelkedni belőle. Bukásának nincs egyértelmű oka. Talán az elmaradottság mélysége vagy más végzetszerű erő húzza le, talán belső gyengesége, a bátorság hiánya. En úgy gondolom, hogy leginkább a kettő - a külső és a belső ok - sajátos kapcsolata. A főszereplő tisztán látja környezete ostoba kisszerűségét és felelőtlenségét, ezzel szemben azonban ő se lát kibontakozást, de nem is keres, és ebben mutatkozik meg belső erőtlensége (és nem úgy, ahogy az írás végén fölvetődik, hogy a szerelemről való lemondani tudásban a lélek ereje nyilatkozott-e meg vagy csak gyávasága). A főszereplő nem keresi a megoldást, mert abban a kényelmes hitben él, hogy az már valahol megvan, és így előbb-utóbb különösebb erőfeszítés nélkül is eljön egy jobb világ. A kész, utánzásra váró minta létezését állító kijelentések szabad függő beszédben fordulnak elő, tehát nem egyértelmű, hogy a szereplőnek vagy az elbeszélőnek kell-e tulajdonítani őket. Véleményem szerint alapvetően a szereplőhöz tartoznak, már csak azért is, mert szerzői kommentárnak túl banálisak lennének. A főszereplő szerint - aki ezzel korántsem áll egyedül, hanem a hosszú XIX. század európai közvéleményét fejezi ki - tehát a haladás, a fejlődés szinte automatikus terjedése, a nyugati világ jelenti a megoldást: „A kisvárosi társadalom csupa aprólékos, szűk világnézetű emberből áll, akik képtelenek törpe hivatásuk színvonalán túlemelkedni, és messze maradnak el a kor haladásától”, „Míg künt a nagy világban társadalmi, vallási, művészeti kérdések ezrei és ezrei vetődnek föl, s az emberi lélek csillogóbb, élénkebb, mint valaha, itt minden változatlan, nyugodalmas, mintha örökkévalóságra volna berendezve”44.

53