Életünk, 2006 (44. évfolyam, 1-12. szám)
2006 / 7-8. szám - Körmendi Lajos: Kunhalom
- Halló! Erősen foglalkoztatta őt az egyik beteg állapota, ebédnél is erről beszélt az osztály egyik orvosával. Miközben magyarázott, a beosztott orvos elé tolta a kenyeres kosarat. Az is töprengett, mondta a véleményét, észre sem vette, hogy visszatolta a kenyeret a főorvos elé. Ez megismétlődött még néhányszor, de az egészből egyikük sem vett észre semmit. Amikor kihozták az ebédet, a beosztott orvost elhívták telefonhoz. A főorvos befejezte az ebédet, mire visszatért beosztottja. Folytatta az okfejtést a megkezdett témában. Ebédelő társa a gulyásleves után fejtette ki véleményét, közben a főorvos szórakozottan összecsipegette az asztalról a kenyérmorzsát, s a másik tányérjába szórta. így konzultáltak. Amikor a beosztott orvos maga elé húzta a második fogást, egy pillanatra elcsodálkozott, hogy mit keres a tejberizsen ez a sok kenyérmorzsa, de aztán megfeledkezett róla, a tárgyalt szakmai kérdés teljesen magával ragadta. Amikor a főorvos visszatért az osztályára, egy nővér szaladt hozzá.- Főorvos úr, a minisztériumból keresik telefonon.- Megyek. Fölvette a kagylót és beleszólt.- Sóhajtson! Az asszony mesélt. Az arca átszellemült, szemét becsukta.- Tudja, mi erdélyiek vagyunk, csak egy évtizede költöztünk át. Szegény nagyapám már nyolcvan esztendős múlt, amikor egyszer szurkolókat látott az utcán, akik a magyar zászlót lobogtatták. Nagyapám hazasietett, sírt a boldogságtól, s azzal nyitott be a konyhába, hogy Jolán, bejöttek a magyarok! Nem tudta szegény, hogy aznap egy magyar focicsapat játszik a városban. Édesanyám bólogatott, s azt mondta, hát persze! Na, üljön le, édesapám, s igyék egy teát! A medencében kevesen üldögéltek a jó meleg vízben, többnyire idősebb emberek. Csendben, mozdulatlanul hallgatták a megkezdett történetet.- Egy-két év múlva valamelyik magyar vezető járhatott a városban, mert kitették a magyar zászlót a városházára. Nagyapám arra járt, meglátta. Azonnal elsírta magát, hazatotyogott, ragyogó arccal újságolta, hogy Jolán, bejöttek a magyarok! Édesanyám csak bólogatott. Hát persze! Na, üljön le édesapám, s igyék egy teát! A nap előbújt a szelíd felhők mögül, a fürdőzők odatartották az arcukat az arany sugaraknak.- Ismét elmúlt egy év. Az egyik nap hazajön nagyapám, hogy képzeld Jolán, megáradt a folyó, sokat kellett kerülnöm, hogy haza tudjak jönni! Hát persze, mondta édesanyám. Na, üljön le édesapám, s igyék egy teát! Húsz perc sem telt bele, s a konyhánkban már méteres víz állt, édesapám menekített fel mindenkit a padlásra. Amikor idáig ért az asszony az elbeszélésben, elcsuklott a hangja.- Soha, soha nem tudjuk elfelejteni! Még az ükunokáimban is gyógyíthatatlan seb lesz Trianon! 29
