Életünk, 2006 (44. évfolyam, 1-12. szám)
2006 / 7-8. szám - Molnár Miklós: Zelma zápszínháza
lyukas fazekak, foszladozó zsákok, molyette göncök, egérrágta irományok, összelopkodott könyvek, ócska huzalok irdatlan kötegei, a szoba sarkában az áttekinthetetlenség végpontjára jutott, szúette ruhásszekrény. A falakon színházi plakátok és Zelma több tucatnyi óriásfényképe: pózok, grimaszok, szenvelgések - a nárcizmus komor mauzóleuma. És gyertyák mindenütt: ravatali gyertyák, templomi gyertyák, díszgyertyák. Az egész testre ható érzet-gyakori atban, ahogi a neve is mutatja: az egész testünkre figyelünk. Újraéljük az összes éizetet: a levetkó'zést, az elhelyezkedést a magasfeszültségű szögesdróttal bekerített keskeny vaságyon, a paplan alá bújást, a sodrony nyikorgását, az ágynemű illatát, a hideg vasrács tapintását a talpunkon, tarkónk görcsbe rándulását a gyűrött párnán, az ág alatt és körül mérgeskígyó-szerűen tekeredő rengeteg kábelt, hosszabbítót, kapcsolót, az éjjeliszekrényen - igazából gabonás ládán („ferslógon ”) - sorakozó kisebb és nagobb ébresztőórákat, két vezetékes távbeszélő-készüléket, maroktelefont, rádiót, walkmant, CD-lejátszót, tévétávirányítót és más inkvizíciói kínzószerszámokat, az ágtámláról zacskóban alálifegő paptízseb- kendőket, a csiptetős olvasólámpát, mely folyton leszakadni készül; Zelma gereklány- testének soha nem csillapuló, pedofd érzékenységünket folytonosan provokáló mag- netizmusát; a nyomasztó kényszert, hog szüntelenül résen legünk: nehog a cinó- berbarlangjába lövelljen a spermánk (félreértés ne essék: nem szándékozunk felcsapni a nemi szerveket népszerűsítő pornóteológusnak); ahog hátát fordítva felénk, magát és bennünket baszógépként használva, Zelma zsémbesen lökdösi fenekével a farkunkat, és diinnyögve arra nógatja, hog akasszon be neki hátulról, nem a segge Inkába, mert az nála szakroszankt tabu, a szüzesség húsoltára, hanem a lucskos, forró, izmos hüvelyébe; ahog szerelmesen rimánkodunk neki, miközben bal kezét a lába közé vezetgetjük: ne szeménneskedj, tedd az tjjjacskád a csíkiadra, és cirógasd-birizgáld magad, különben megint csak maratoni döngetés lesz az egészből, holmi sok ezerversz- tát megtett vad, kiéhezett katona nyers stílusában, azzal meg már rettentően tele van a tökünk, a végén persze, hiába tanultuk ki („magoltuk be”) a magvisszatartás csil- lió-zillió taoista fortélyát, elömlik a magunk, Zelma meg kielégületleniil dohog: „na, ezt megjegyzem!”, és máris újrakezdi a fenékriszálást; azt az érzetet, ahog hálótársunk módszeresen leráncigálja rólunk az egébként egszemélyes paplant, meg ahog forgolódva és elterpeszkedve leszorít bennünket az ág szélére, és már csak úg tudjuk megakadályozni, hog le ne guruljunk, ha fél kezünkkel a padlóra támaszkodunk; ahog udvariasságból, tapintatból, szeretetből, ajádenyelünk tudja, miből, de leginkább félelmünkben, nem óhajtván megzavarni Zelma nehéz, zajos, hánykolódós álmát, órákig virrasztunk moccanatlan vigázzban fekve, inert ha felriad a lököttje, kaszárnyái módon üvöltözni kezd, pedig tőle centiméterekre, a szomszéd vaságon alszik a kislánya, Léna is; következésképp végagaink tuskószerűvé zsibbadnak; ahog magunkban fel-felfohászkodunk: „Oh, Prokrusztész, jöjjön el a te országod!” Szemedbe nézek: aranynak csillogását látom - és szíwerésem a gyönyörtől megáll. Arany bárka csillog éji vizeken, alámerülő, vízbe süllyedő, újra felbukkanó, ringó bárka. Tekinteted - nevető, kérdő, olvasztó, ringató tekinteted - táncba tébolyult lábamra esik. Kétszer megrázod a kasztanyettát - és lábam máris a tánc őrületében rángatózik. Odaszökkenek hozzád, ám te visszahőkölsz. Elszökkenek tőled: mellém penderedsz tüstént, szemedben kéjvágy izzik. Görbe pillantásodtól tanulok a kárhozat útján járni. 12
