Életünk, 2006 (44. évfolyam, 1-12. szám)
2006 / 6. szám - Alexa Károly: Könyvről könyvre - Tolvaly Ferenc: El Camino - Az Út
monotónia tehát a megismerés és beavatás útja, ami úgy lehet minden magányos erőpróbának, „zarándoklatnak” vállalt velejárója. Tolvaly elbeszélője nem visz kísérőt magával, nem akar társalogni, befelé beszél, és befelé hallgat. Az adja át magát vállalásának és vállalkozásának, aki - mint mindannyian - joggal írhatja le: „Saját magam foglya vagyok.” Ami regényként hitelesíti a szöveget, az magának a főszereplő-elbeszélőnek a kimunkált portréja, azaz folyamatosan kimunkálódó arca és habitusa. Regényes cselekmény ez, amely az úton lét történetével párhuzamos: nem utazás ez, ahol a vándor a külvilágot akarja szemével és tudatával meghódítani, hanem valóban zarándoklat, út befelé, az individuum múltjának rétegeit bontogatva. Szerencsésen erősíti egymást az, hogy az alkat és a szerep egyaránt az „otthontalan” jelzővel jellemezhető. A zarándoknak csak útja van, otthona nincs, ez a zarándok viszont hajdani emigráns, magyar is meg nem is, németországi is, meg az erdélymélyi mezőségi világhoz kötődő is. Egymásra másolódik a „kibujdosás” és a „zarándoklat”. Csak státus van, otthon nincs. Talán még az is állítható, hogy ez a keservesen fáradságos utazás nemzeti önazonossága megerősítéséhez is hozzájárul, hiszen feltoluló emlékeinek zöme olyan hajdani - magyar - életformáról tudósít, amikor és ahol még volt család, voltak szokások, történelmi múlt, dalok, rítusok, versek (Dsida Jenő: Zarándokúit...), szerethetően megszokott tárgyak. Egy ember megváltozása, átalakulása, újraformálódása nem csak az életben heroikus esemény, ezt az irodalomnak is csak kivételes remekírói képesek elhitetni, a Tolsztoj-félék. Nem hozzájuk kell mérni ezt a könyvet, hanem önmaga céljaihoz és mondanivalója tisztességéhez. Megállapíthatjuk, hogy a történet, a folyamatrajz során az író természetesen nyúl minden olyan ábrázolási eszközhöz, amit ez a téma igényel. Itt is vannak kísérők, noha nem valós személyek, Avilai Szent Teréz meg egy hajdani zarándok páter, Alonso, akik meg-megszólalnak, itt is vannak olyan pszichés pillanatok, amelyek a létezés határhelyzeteinek tekinthetők, az álom, a révület, a láz, emlékezetvesztés és hallucináció, a betegség, az ájulás, amikor a földi lét mintha megnyílna valami más felé. A lényegében eseménytelen nagy történet magába szív kis történeteket a személyes múltból és az európai kultúrhistóriából, vannak útirajzos elemek és tájképek, vannak levélbetétek, az egyes szám első személyű előadás olykor átvált kérdésekbe, önmegszólító második személyes igealakba, sőt kontrollálatlan motyogásba. Ezek a motivikus és narratív elemek önkéntelenül is kifejezik az utazás és elbeszélés együttes célját: levetni végleg az álarcot, megtalálni a békét, a mértéket, a belső derűt, kitágítani az individuum határait: a szabadság és szeretet jegyében - a másik ember felé, mert csak így van rá esély, hogy Istennel találkozzunk. Van ebben a könyvben természeten mesterkéltség is elég, irritáló elemek, fölösleges szálak és erőszakos motivációk, és ezt nemcsak az olvasó érzi. Tudatában kellett lennie a szerzőnek is, amire paradox módon az elbeszélés „saját” filmes feldolgozása a bizonyíték. Persze segítségére volt az alkotónak a kép (a brutális és lázas spanyol középkori meg barokk templomi művészet), meg persze a zene, ahol felfüggesztődik mindenféle történet és írói akarat, marad a ragyogás, az extázis vagy a sejtelem. A film elvetett minden sallangot, melléktémát, amely főleg a „regény” kezdőszakaszait terhelte meg (bikaviadal, testvértragédia, rejtélyes - megváltó - leányalak stb.). Egy tónusban tartott, nyugodt leírás ez a film, csöndes meditáció. Az úton megy egy magányos férfi. Es így hiteles, olyannyira az, hogy az előbbi olvasó és a mostani néző hajlamos elfeledkezni kameráról és hangmérnökről, vágásról és világosításról, „statívról” és „fahrtkocsiról”, „kasztingról” és „sztájlisztról”. 96
