Életünk, 2006 (44. évfolyam, 1-12. szám)
2006 / 6. szám - Kiss Gy. Csaba: Elzbieta Cygielska, Bohumil Doležal, Antoni Kroh
kötelező mutatványnak érezte Cygielska Erzsi, a közvetítő tevékenység robothoz tartozó részének, de végül becsülettel elvégezte ezt a munkát is. Sokkal jobban érdekelte az előző századforduló irodalmának erjedése és forrása, a szecesszió címszó alá vonható jelenségek a lengyel és a magyar irodalomban. E témáról tartott előadást például 1991-ben Szegeden a III. Nemzetközi Hungarológiai Kongresszuson. Természetesen eljött már 1981-ben is a hungarológusok első, Budapesten megrendezett nemzetközi tanácskozására; kosztümkabátján nem föltűnően, de jól láthatóan ott volt a Szolidaritás jelvénye. Ha nem csal emlékezetem, bizony volt, akinek ez nem tetszett. Akkortájt nem egy magyar fiatalról rendőrök parancsolták le ezt a jelvényt. Hogy milyen reményt sugároztak nekünk ezek az egymást támogató vörös betűk, csak az tudhatja, aki átélte azokat a hónapokat! Erzsi minden hivalkodás nélkül, természetes magától értetődöttséggel viselte akkor lengyelségét, és később sem tartozott a magukat sajnáltatok vagy a bizonytalanságukat gőggel kompenzáló közép-európaiak népes csapatába. Számos ifjú lengyelbe oltotta be Varsóban a magyar irodalom szeretetét az évek alatt. A tanár munkáját mindig a tanítványok teljesítménye méri, s ebben az összesítésben Elzbieta Cygielska szép eredményt vallhat magáénak. Az utóbbi esztendőkben ritkábban láttuk egymást Erzsivel, ilyenkor azonban rendre elmondjuk egymásnak, milyen nosztalgiát érzünk másik hazánk iránt. Én mindig Lengyelországba vágyom vissza, ő pedig Magyarországra. Bohumil Dolezal 1984-ben kezdődött a történet. A Tiszatájban egy cseh összeállítást jelentettünk meg, és néhány héttel később érkezett Prágából egy hozzászólás. Magyarul íródott a levél, melynek küldője részletesen taglalta, mit talált érdekesnek a mi cseh történeti és irodalmi összeállításunkban. Elismeréssel nyugtázta a vállalkozás színvonalát, sokszínűségét, s olyan törekvésnek nevezte, amelyet a csehek példaként vehetnek számba. Fogalmam sem volt, ki lehet a terjedelmes levél föladója. A Bohumil Dolezal aláírás nekem akkor nem mondott semmit. Azt rögtön éreztem, hogy olyan ember lehet, aki otthon van az irodalom és a történelem világában. Levelének magyar stílusa jobb volt annál, mint amilyeneket a magyarul tanulók vagy nem magyar anyanyelvűek szoktak írni. Talán segített neki valaki a fogalmazásban, gondoltam. Őszintén örültem reagálásának, mert a szegedi folyóirat szomszédsági kapcsolatteremtését, a Most-Punte-Híd rovatot idehaza és határainkon túl is nemegyszer gyanakvással fogadták. A kommunista irodalompolitika ugyan internacionalizmust hirdetett, de nem szerette, ha valóságos közép-európai együttműködés jön létre. Mi pedig kerestük a hasonló gondolkodású társakat a szomszéd országokban, olyan szellemi embereket, akik hajlamosak részt venni a közvetítés munkájában, s nem elégednek meg a fölülről engedélyezett és ellenőrzött kapcsolatokkal. 66
