Életünk, 2006 (44. évfolyam, 1-12. szám)

2006 / 6. szám - Weiner Sennyei Tibor: Zsennye

mert nincs társa. Egyedül - azt hiszed - egyedül csak te látod, hogy a világ szövetének micsoda megbocsáthatatlan hibái vannak. Foltok mindenütt, kitüremkedő kacér cérnaszálak. Nem szablyád élivei, csak toliaddal, csak a nyelv formáló erejével próbálod helyre rakni, tollad hegye nem kard, tű lesz, soraid madzagok, melyek összeforrasztani, egységet teremteni próbálnak. Érted már, hogy mi az érték, s erre mutatsz minden mozdulatoddal. Menteni próbálsz, de nem magadban mented, hanem - azt hiszed - rajtad-kívüled van a megoldás, és néha még onnan is várod. Hogy becsméreltem mindent, mi az előző században történt! Pedig mennyire az előzményem, s mindennek és mindenkinek, aki most van, él, szeret és szenved, az elkerülhetetlen előzménye. Magamban bocsátók meg mindenért, de élő emlékezet maradok, élő emlékezete annak, hogy mi jó és mi rossz lent, annak, hogy itt e fa, itt ez az óriás halott, nem könnyet kell hullatni érte, látni csupán jelzését, a jelet, ahogy kettétört, ahogy áll még egy része, ahogy virágzik.

Halottak napján mentünk újra oda, kidőlt fák, nehéz fellegek. Ahogy írom egy versben, úgy fa, fű, fény és felleg leszek. Tudod, hogy te is fa, fű, fény és felleg leszel? Engem megnyugtat. Téged? Akkor már az egyik ág-kar ledőlt, s a másik csak készült elfeküdni, fává, fűvé, fénnyé, felleggé lenni. Lám, mondtam, ez a fa is én vagyok, az én tudatom, az én állapotom. Most új kezdet van, új ciklus elején állok. Minden pillanat új ciklus kezdete. Mit tudok most? Hogy a tudás eldőlt ágban halott. Mit érzek most? Hogy az érzés eldőlt ágban halott. Mi van most? Most van. Új érzés és új tudás, mely mindebből fakad, s csak annyiban új, amennyiben felismeri önmagát, s nem tetszeleg maga előtt, hanem kifakad, mint az isteni sebből a lét.

Ami tovább van, az itt nem kifejezhető.

Sztélét állítok tehát, az egyetlen entitásnak, ami most érdemes sztélére. Az ezeréves tölgy, Zsennyén kihunyt. Helyére belőle eredő kisfát ültetnek.

7