Életünk, 2006 (44. évfolyam, 1-12. szám)
2006 / 5. szám - Búcsútáviratok, Mátis Lívia (1942-2006)
BALÁZS ATTILA Dicsérete annak, aki nélkül mindez nem jöhetett volna (folyamatosan) létre (2003) A Sziveri János-díj kuratóriuma megfellebezhetetlenül úgy döntött, méghozzá a legnagyobb titokban, egy félreeső' utcácskában, hogy az idén - a Szerbhorváth Györgynek járó elismerés mellett - egy valamicskével szerényebb, de ugyancsak becses, úgymond testvér-különdíjat is kioszt. Mégpedig annak, aki azt az emelkedett Sziveri János-díj körüli, gyakorta nagyon is köznapi, prózai teendők elvégzésében a legjobban kiérdemelte. Akinek szerepe leírhatatlan és felbecsülhetetlen értékű a megboldogult költő, Sziveri János emlékének éltetésében, ápolásában. Aki emberfeletti erőkkel küzd és küzdött minden akadály elhárításán, törte a fejét a különféle alantas buktatók elkerülési módozatain, bürokrata zsákutcákból való kifarolás lehetőségein, és mindig figyelmeztetett bennünket a közelgő nagy pillanatra, kívánunk neki még sok szép évet, erőt és egészséget, nem csupán a Sziveri-díj holdudvarában és homlokterében. Jókedvet és kitartást. Bort, búzát, békességet - mindent. Még nagyon sok Sziveri-díjat, és hogy még sokáig szeressen bennünket! Kívánjuk mindezt annak a kedves személynek, aki itt ül közöttünk. Neki. A Sziveri-díj szívének, motorjának: Mátis Líviának. Gratulálunk! BALOGH ROBERT „Egy” mondat Mátis Líviáról Csak pár alkalommal beszélgettünk irodalmon kívül másról is, magánügyekről, betegségről, életről. Azt sem tudom róla, mit szeretett enni. Ábrándos volt-e, vagy mindig realista? Furcsa leírnom valakiről azt, hogy „volt”. Mégis leírom. Volt benne valami keserű életbölcsesség, olyan, amilyennel én nem rendelkezem. Jókat derült rajtam, láttam a szemén, ha az irodalmi élet visszásságait panaszoltam - ilyesformán, hogy ugye hogy megmondtam magának, hiába... -, vagy ha sikereim osztottam meg vele, akkor: na, látja, fog ez menni Robert... De vitáztunk is a regényemről, keménytáblás legyen, tényleg kell-e bele könyvjelző... Sokáig nem tudtam eldönteni, kedvel-e, vagy csak púp vagyok a hátán. Aztán többen is elmesélték, milyen szépen beszélt rólam. Akkor elszégyelltem magam meg a nárcisztikus hülyeségeim. Tényleg csak egyetlen egyszer találtam ráérősen ücsörögve, különben mindig sietett. Valahonnan jött, vagy már indulófélben volt, mikor beestem a kiadóba. Legtöbbször pár percnyi beszélgetés után elnézést kért, mert dolgoznia kell, és egy csöndes szobába vonult a hatalmas kéziratcsomóval, kávéval, cigarettával. „Ugye megbocsát Robert...” És egy mosolyt kaptam útravalóul. Volt egy telefonbeszélgetés: három éve, nyáron, egy késő délután. Valami öröm ért, ami rá is tartozott, hát felhívtam a mobilján (még soha nem töröl89
