Életünk, 2006 (44. évfolyam, 1-12. szám)

2006 / 5. szám - Prágai Tamás: Az átváltozás (1. rész)

vernek szerteszét dobált ruhadarabok.

István mégsem engedi el a kilincset, markolja, mint valami fogódzót. Mondják, idétlenül sokáig állt így. Nem gondolhatott másra, mint ami valójában történt: hogy az éjszaka folyamán az ízeltlábú „betolakodó” változott megfoghatatlan módon emberré. (Az új lakók is „betolakodónak” tekintették a jóval beköltözésük előtt már a lakásban élő Samsát).

Többnyire meztelenül vagy házi köpenyben ülnek reggelihez. István egy joghurtos kiflit dob be, netán egy kis sajtot, a reggeli feketét ürítés és zuhanyzás után hörpinti ki, és azonmód, ahogy a fürdőszobának használt kamrából kijön, rágyújt egy cigarettára. Eleget meztelenkedik tehát - Gregor mégis új minőségű kíváncsisággal veszi szemügyre a másik férfi testét. Mit tudhat ez a behemót, esetlenül egyensúlyozó, függőlegesen torz test biodinamikai szempontból? Két lábon megáll, tény; valamelyes biztonsággal néhány lépést így is megtesz.

Kísértést érez, hogy utánozza.

Nem hezitál tovább, vállát kissé kiforgatva egyik karját kiszabadítja a teste alól.- Mozog! - sikolt fel a hosszú hajú.- Gondoltad, ki van tömve?

,Jobb, ha nem provokálom őket.” Megmerevedik, hogy békés szándékát jelezze. Nem fél, nem ijed meg (korábban sem szorongott a jóval testesebb lények közelében), ám megsejti, hogy helyzete most mégis bizonytalanabb.

„Szóba kell velük elegyednem.”

Elképzelhetjük, hogyan nyitogatja „rágóit”. Arcizmai engedelmeskednek. Érvényesíteni tudja akaratát, hat a testére, még ha nem tudja is pontosan, hogyan; nem érti ennek az új testnek a mechanikáját. „Nem látom magam” - gondolja. - „Lassan a testtel, Gregor.”

A két „puhatestű” talán nem reagál kedvezőtlenül a mosolyszerű gesztusra.- Vigyorog. Megáll az eszem.

István végre elengedi a kilincset.- Hogy az istenbe kerülsz ide?

Még egyszer Gregor elé veti a kérdést. O megismétli előző mozdulatát, talán sikerültebben. A meztelen férfi már közelebb lépne, de a hosszú hajú még mindig nem bújt ki az ajtó fedezékéből, és rászól: vigyázzon; a mozdulat íve így a magasban felfüggesztve marad.

Aztán mégis a hosszú hajú az, aki az egészet elunja. Előbújik a fedezék-zugból, de nem üres kézzel: napsárga frottírköpenyt lóbál. (Jól ismeri ezt a köpenyt.) Óvatosan közeledik, himbálja a ruhadarabot, inkább kedvesen, egészen közelről az emberré változott bogár földön heverő teste fölé tartja. Karnyújtásnyira megtorpan:

Önarckép jegygyűrűvel

75