Életünk, 2006 (44. évfolyam, 1-12. szám)

2006 / 5. szám - Bálint Péter: Tarvágás (regényrészlet)

sünk rongáltságáról a természettel szemben táplált félelmeink és borzongásaink nagyságából következtethetünk, no és persze abból, ahogyan tiszteljük. A páni félelmet kiváltó „mesterséges mítoszok”, melyekkel oly hatásosan riogatnak bennünket, csakis a környezetet gátlástalanul pusztító egyéneknek, szövetségeknek az érdekeit szolgálják: a vadakkal és természeti csapásokkal megfélemlített ember ugyanis nem tiltakozik sem az állatok kiirtása, sem rejtekhelyük megsemmisítése ellen. A károkozással szembeni közönyösség persze legalább olyan veszélyeket rejt magában, mint a tudatlanság. Valamelyik nap panaszt emeltem a polgármesternél amiatt, hogy a szemétszállítók barbár módon törték derékban ketté a fiatal lilaakácfákat, mondván, hogy a kukásautó nem fér el az útra behajló, karnyi vastag ágaktól. S nemhogy egyetértésre találtam volna, cinikus válasszal kellett beérnem: „majd megvizsgáljuk a panaszát”, a másik ügyintéző pedig azzal igyekezett csillapítani felindulásomat: „a fiatal lilaakác kiheveri, tavasszal újra kihajt majd”.

A szőlőlugasok felé vezető úton, a legeslegutolsó házban lakik a mezőőr. Inkább omlatag viskónak lehetne mondani otthonát, sem mint biztonságosan lakható háznak. Nemcsak az ólak omlottak össze, de a nyári konyhánál alig valamivel nagyobb ház hátsó fele is bedőlt az idők során. Haragosaik szerint szellőztetni akarták az elviselhetetlen dohszagot. A többi házzal ellentétben, a mezőőrét vályogtéglából emelték valamikor; az eső szétáztatta imitt-amott, s a tetőt is csak az Isten kegyelme tartja a helyén. Novotni apó (csak így hívják a helybeliek, noha az ötvenedik évet sem érte még meg), kacsázó járásának, szedett-vedett gúnyáinak, zsíros kalapja alól is kivillanó ősz hajának köszönheti gúnynevét. Messziről hallani lehet jöttét, mert saját maga faragta mogyo- rófabotjával kopog az aszfalton, olykor egy-egy kerítés léceit veregeti vele, s ordenáré módon káromkodik, ha bárkivel is találkozik, vagy ha az őt csúfoló gyermekeket kergeti bőszen. Egész nap a hegyoldalban lévő szőlősöket és erdőket járja, jobbára csak napnyugtakor tér haza; családjának így is elég azt a fél órát átvészelni, amíg álomra hajtja borgőzös fejét. Cseppet sem hiányolták, ha a Szokolya mellett lévő valamelyik vaddisznólesben vagy egy elhagyatott borházban töltötte az éjszakát, mert nem akaródzott kilométereket gyalogolnia. Ritkán esett meg vele, hogy józan lett volna, ami nem is olyan feltűnő jelenség errefelé; szája szögletében csüngött elmaradhatatlan bagója, fdléres ukrán dohány, melyet a határon csempésztek be élelmes futárok, akik benzinnel és vodkával is kereskedtek. Novotni apó örökké haragban-perben állt a világgal, de legfőképpen a vele ellenkezni nem rest, iránta semmiféle tiszteletet nem mutató családjával. Ha otthon felbőszítették, ami gyakorta megesett, megígérte az övéinek, hogy habozás nélkül kiírtja őket, a fenyegetést persze már egyikük sem vett komolyan, s ez némiképp sértette Novotni apó büszkeségét, aminek hangot is adott. „Elvágom a gigátokat, akár a libának. Tolvaj banda! Loptatok, csaltatok, kurválkodtatok éppen eleget. Hogy a fészkes fene egyen meg benneteket!”

Novotni apó és családja ékes példája volt a Zola-féle biológiai determinizmusnak. Nagyobbik lánya, húsz év körüli szőke fruska, ki-kijárt a sárospataki országút mellé, hogy nyeszlett testét felkínálja a kamionsofőröknek, akik oly26